Nemrég kipróbáltam egy last.fm-es kütyüt, ami kiszámolta, hogy melyik albumokat hallgattam legtöbbet. A többség annyira nem meglepő, mert tényleg rongyosra hallgattam őket, de hogy a Seven Tears album mit keres ott, már jobb kérdés. Nagyon nem rémlik, hogy azt is annyit hallgattam volna, mint a többit a listán… Persze egy (gondolom) egyszerű számoló-sorbarendező algoritmustól nem lehet elvárni, hogy tudja, melyik albumok a kedvenceim, nem is teszem. Inkább leírom ide. Magamnak se volt egyszerű kiválogatni a kedvenceket, főleg csak tizenhármat, hogy szinkronban legyen a másik “toplistával”. Tizenhatról tizenháromra nyesni volt az igazán nehéz. Ott estek ki olyanok, mint Neal Morse (One), régen vasárnap délutánjaim nélkülözhetetlen zenéje, a Blind Guardian (Nightfall in Middle-Earth), amiről elmondhatom, hogy azon nőttem fel (különösen nehéz volt levenni a listáról, mert épp a Time Stands Still szólt, és hát… a lényeg, majdnem átírtam az egész listát), és az Amorf Ördögök (Molylepke minibár), ami pedig az első “furcsa” zeném volt. Így maradt (véletlenszerű sorrendben)…

Elsőként a legrövidebb, az egyetlen EP a listán: Friends with Cameras – Mixing the Flavors. (Sokáig brit angolul “Flavours”-nek volt tagelve a zeném…) Chicagoi cserepartnerem nagy szerelme volt az énekes lány, így ismertem meg őket, de nekem csak a zenéjük jön be, úgy nagyon. Mind az öt szám ott van a leghallgatottabbjaim között, és ahogy nézem, last.fm-en szinte csak én hallgatom őket. Igazi indie, nem az a műanyag pop-rock, amit indie címszó alatt árulnak jenkiföldjén, bár biztos az ihlette. Az (akkor még) gimnazista zenekar azóta feloszlott, sajna.

Második az, amit valószínűleg minden salgótarjáni zenekedvelő ismer és szeret: Macskanadrág – Modern Szerenád. Egyszerűen tökéletes punk-rock, most húsz évesen (de rossz leírni) ugyanúgy bejön, mint anno amikor tizenhárom évesen először hallottam. Minden szám sláger, mindegyiket szeretem. Olyan album, ami gondolkozás nélkül megy minden ilyen toplistára.

A következő “kicsit” zúzósabb: In Flames – Reroute to Remain. Ez az egyetlen In Flames album, amit hallgatok, de ezt sokat. A felsorolás többi albumához hasonlóan ez is olyan, amit még gimis-discmanes koromban (nem is tudom hány éve) mindig kötelezően írtam a “sulibamenős cédére”. Pont ezért nem szerepel a számolós toplistán: se a discman, se azóta a MuVo nem számolja a lejátszásokat, így a last.fm se tud róluk. Pedig van jó sok…

Az Iron Maiden – Brave New World elgondolkoztatott. Két jelölt volt ugyanis a Maidentől, eredeti tervek szerint mindkettő szerepelt is a listán, de aztán a Dance of Death lekerült. Mindkettőt nagyjából fejből tudom, ezerszer hallgattam őket, mégis inkább a Brave New World – emlékszem, amikor először hallgattam, mennyire más hangulata volt, mint a korábbi Maiden albumoknak,és hogy mennyire beleszerettem azonnal.

Eddig minden albumot gimis korom óta hallgatok, nagyon sokat – viszont ami most jön, az ehhez képest új szerzemény. The Gatheringről SeSam 先輩 blogján olvastam először, és rövid távon az if_then_else függőjévé váltam. Azóta se változott, bár közben a többi albumukat is megismertem, a csúcs változatlanul az if_then_else. Nagyon meglepett, hogy nem volt ott a számolós toplistán, hiszen a majd’ ezer Gathering play-em java onnan van.

A toplistán talán az egyetlen album, amit anno még a GameStar zenerovatából ismertem meg, ismét egy nagykedvenc: Pain of Salvation – BE. Nem mondom, hogy könnyen hallgatható, nem mondom, hogy egyszerűen megérthető, de nekem nagyon-nagyon bejött. Az Imago sokáig kedvenc számom volt, a Vocari Dei pedig azóta is mindig fejbevág, pedig már fejből tudom. Azóta a Pain of Salvation újabb albuma, a Scarsick is nagy kedvenccé vált, de az elődjéhez nem ér fel.

A Gojira – From Mars to Sirius először nagyon nem jött be. Emlékszem, még a Radiátorba írtam róla értékelést, és lehúztam nagyon. Azóta pedig szinte folyamatosan ott volt a cd-ken és az mp3-lejátszómon. Nagyon vad zúzás, de van értelme. Sokáig a Backbone-ra ébredtem és a Flying Whales-el caplattam suliba, és ez azóta (négy éve) sem sokat se változott.

Én nem szerettem a Rammsteint, az elmebeteg számaikat és az undorító híreszteléseket róluk. Aztán jött a Reise, reise (sokáig vessző nélkül volt tagelve nálam), és minden megváltozott. Tele slágerekkel, megszerettette velem a ndh talán leghíresebbjét – aztán még nem volt megállás, jött az Oomph! is. A Reise reise így “minden kezdete” volt, szerintem a Rammstein legjobb albuma eddig.

A következőt ismét SeSam révén ismertem meg: Diablo Swing Orchestra – The butcher’s ballroom. Hivatalosan avantgárd metált játszanak, de felőlem nevezhetik akárminek, egyszerűen jó. Van benne minden, ami kell: csodálatos vokálok, fülbemászó dallamok és még egy jó dózis humor is akad (ezredik hallgatásra is mindig nevetek a pohár reccsenésén a Balrog boogie számban).

A listán tizediknek (ismét mondom: véletlenszerű a sorrend) a Toy Dolls – One more Megabyte került. A Toy Dollstól nehéz volt egy albumot választani, hiszen szinte mind megérdemelné, hogy ide kerüljön. Szóba se kerül, hogy romlik a színvonal: harminc éve ugyanazt a remek oi! punkzenét játsszák. A One more Megabyte volt az, amit először egyben hallgattam, addig csak a bátyámtól kapott pár szám szólt. Nagyon egyenletesen tökéletes, minden szám ott van a szeren.

Következőnek progmetál, Dream Theater – Systematic chaos. Nagyon sokan leszólták, hogy micsoda visszaesés ez a színvonalukban, hogy “elkurvulnak”, satöbbi. Frászt (erről a nagy progmetál-elméletről majd még írok). Tény, hogy sokkal könnyebben hallgatható, mint a többi album, és így sokkal egyszerűbb is megszeretni. Viszont az ilyen zenéknek általában az a hátránya, hogy az ember gyorsan megunja őket. Itt a különbség: a Systematic chaos időtálló. 2007-ben sok nagyon jó album jött ki, ez egy közülük. Nagyon sok emlék kötődik hozzá…

A Ленинград (Leningrád) a 2008-as Sziget hozománya. Különösen a Хлеб-et (Hleb) hallgattam rongyosra, bár a többi se sokkal marad el mögötte. Nem sokat értek persze a zenéjükből (van azért amit nem kell magyarázni), de attól függetlenül nagyon bejön. Jó kis ska, csak sajnos feloszlottak. Megszerettették velem az orosz zenét, azóta sokat kerestem, de még csak keveset találtam.

A listán utolsóként, de nem utolsósorban (hurrá, már közhelyes is vagyok) jön az… Apocalyptica – Worlds collide. Még több emlék kötődik hozzá, mint a DT Systematic chaos-ához, és nem csak több, de teljesen más jellegűek. Olyankor hallgattam, amikor voltam szerelmes, érettségiztem, sokat filozofáltam (undorító szó), és ez mind benne is van. Igazi emlék-zene ez nekem, de nem csak az emlékek, a zene maga is nagyon jó. Nem véletlenül hallgattam annyit – ez is szerepelt a számolós toplistán.