Eddig csak egy-egy napokra mentem ki a Szigetre (egyszer tavaly, egyszer pedig három éve), úgyhogy most nagy ugrás volt, hogy már májusban ott figyelt a polcomon az ottalvós hetijegy. Aztán múlt hét hétfőn elkezdődött a buli a Magyar Dal Napjával, hogy vasárnap éjjel egy körül záruljon (nekem) a Kowa koncert után. Nap közben változatos dolgokat csináltam: vagy strandon főttem (a Pünkösdfürdőn) vagy amikor épp nem volt strandidő, mászkáltam, Civil Sziget programokat nézegettem, neteztem a netsátorban, bevásároltam vagy a sátorban olvastam (Indul a bakterházat). Ahogy összeszámoltam, huszonnyolc koncerten voltam (plusz a Magyar Dal Napja), jöjjön most ezekből egy “kisebb” lista.

A Magyar Dal Napja: jó volt. Volt jónéhány feledhető produkció is persze, néhány, amit nagyon hiányoltam meg néhány, aminek nagyon örültem (Lukács Laci akusztikusan ad elő TCs számokat, Geszti reppel, Hobo és Ákos karnyújtásnyira…).

Lauren Harris. Az Iron Maiden-főnök (és basszer) Steve Harris lánya nem hagyott bennem maradandó nyomot. Bár lehet, hogy csak azért nem tudott megragadni a klasszikus rockzenéje, mert hatalmas zsúfoltság volt már akkor is, és mindenki a Maident várta.

Iron Maiden. Hatalmas koncert. Az egy biztos, a következő Maiden koncerten nem akarok majd az első sorba furakodni — ott inkább kellett az életben maradásra koncentrálni, mint a zenére magára. (Annak azért volt egy csepp hangulata, amikor sikerült befúrnom magam az első sorba, és azonnal felhangoznak a Fear of the Dark kezdődallamai.)

Black-out, Road. A Black-out Kowa nélkül már messze nem ugyanaz, sőt. A Road viszont hozta a szokásos nagyszerű formáját.

Leningrad. Ugyan nem ismertem eddig az orosz formációt, biztos, hogy ezen változtatni fogok. Az első meglepetés-nagyszerű koncert (és nem az utolsó) a világzenei nagyszínpadról.

Avantasia. Ha jól értettem, ez volt az utolsó koncertjük… Ennek megfelelően nagyon jóra sikeredett.

Millencolin. Ezzel a gördeszkásrock-koncerttel átugrottunk csütörtökre. Nem vagyok művelt Millencolinos, de szerintem jót játszottak a svéd srácok.

Az Alamaailman Vasarat lett a második meglepetés a világzenei színpadról: a finn zenészek nagyon jó zenét játszanak, ugyanúgy kötelező, mint a Leningrad — úgy is, hogy nincs benne szinte semmi vokál.

A Kaiser Chiefs egy a sok poprock zenekarból, amik most feltörtek, nem is hagyott maradandó nyomot a koncertjük, bár tény, hogy jobban jártam ezzel, mintha a sátorban gubbasztok.

Kaukázus koncerten ezzel együtt már kétszer voltam, és még lennék szívesen sokszor, mert… bár azt hiszem, magyar embernek már nem igazán kell bemutatni őket, igaz, csak mostanában lettek igazán felkapottak. Velük egy időben volt az Iced Earth, ott is meghallgattam egy-két számot, de egyik se tetszett (vagyis egyiket se ismertem), úgyhogy inkább tovább álltam. Kaukázusról visszafelé még azért sikerült pont elcsípni a Dante’s Inferno-t (azt hiszem, az volt, a lényeg, hogy ismertem).

Péterfy Bori volt Amorf Ördögök-énekesnő ismét jó koncertet csinált, voltak Amorf számok és egy TCS-feldolgozás is. Ráadásként szereztem tőle aláírást a koncert előtt a whisky-sátornál.

A Beatrice koncert nem volt olyan nagy durranás, mint amilyenre számítottam. Lehet, hogy túl fáradt voltam (vagy nem elég részeg), de valahogy nem tudott magával ragadni a hangulat néhány jobb szám kivételével. Szerencsére játszották a nagy “slágereiket” is, nameg egypár ütős pankszámot (bár néhány igen gáz átiratot őspankoktól nem tudtam hova rakni).

Pénteken a nagyszínpadnál URH-val akartam kezdeni, de annyira nem jött be, úgyhogy inkább átnyergeltem Alvin és a Mókusokra. Onnan irány Jazzékielre, majd a punk-est keretében előbb a Die Ärzte adott egy hatalmas és felejthetetlen és a többi koncertet, majd a Sex Pistols egy erősen középszerűt. Hihetetlen, micsoda vénember lett ez a Johnny Rotten. És szegény még mindig ugyanolyan punknak érzi magát, mint harminc éve. Az Apocalyptica hozta a színvonalat, viszont így is élvezhetetlen volt a tömeg miatt (csak hogy a sátorba bejussak annyira kellett tolakodni, mintha legalábbis valahol a színpad közelébe akarnék kerülni).

Szombaton Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertjével nyitottam a napot, ami pont olyan volt, amilyet elvártam: király. Aztán a világzenei színpadon Deti Picasso-t hallgattam, ami azért annyira nem jött be, mint anno a Leningrad vagy az Alamaailman Vasarat.

Serj Tankian (igen, a System of a Down frontembere) nagyon jó koncertet adott, elgondolkodtató és szórakoztató is volt amellett, hogy színvonalas (mint elvárható). Játszott legalább egy System számot is, én csak a Hypnotize-t ismertem föl.

Aztán következett a Sziget egyik legprofibb színpadtechnikája: az R. E. M. igazán megadta a módját, és ugyan nem játszották az egyetlen számot, amit ismerek tőlük (It’s the end of the world), igazán szemkápráztató és zeneileg is profi koncertet adtak. Ráadásul közben volt a holdfogyatkozás, úgyhogy igazán jó lett a hangulatom. (És igen, ez azt jelenti, hogy inkább mentem R. E. M.-re, mint Meshuggah-ra vagy The Moogra.)

Vasárnap is matinéelőadással kezdtem, a Wombats hozott néhány mosolygós percet kölyökrockjával — az első sorban álló 8-12 éves kislányoknak meg gondolom fantasztikus perceket. Mellesleg a vombatok nyerték nálam a “Sziget legcsúnyább zenekara díjat” — csak azért tudták lehagyni a mérhetetlenül ronda Johnny Rottent, mert ők hárman voltak majdnem olyan csúnyák.

A Pendulum koncert elmaradt, mert valahol Szlovákiában karamboljuk volt. A Csík zenekar jó kis mulatságot csapott, játszottak nagy rock-slágereket is, Lovasi András bácsi közreműködésével (többek között). A Moby Dick sokkal jobb és sokkal rövidebb volt, mint amilyenre számítottam, de még így is jó — bár a kedvenceimet minek is játszották volna. A Tankcsapda hozta a szokásos formáját, a Killers pedig, akármennyire is nevezte őket a program “a világ egyik legnépszerűbb és legsikeresebb zenekarának”, nekem nem lopta be magát a szívembe — ugyan egy számot ismertem a másfél órás műsorból (nagy dolog!). Zárásképpen még meghallgattam Kowalsky meg a Vega koncertjét a keverőpult kordonján ülve, és ezzel le is zártam a Szigetes bulizásomat.