Category: radiátor

Låt den rätte komma in

Ez a film már jó ideje várta, hogy megnézzem. Tegnap este aztán sorra került. És húha. Angolul Let the right one in címmel futott ez a svéd mű (egy könyv alapján készült), és sikere is volt, szerintem. Megérdemli, az biztos. Valahogy a magyar nyelvben az ilyenre kevés a szó. Ott van a “megrázó”, de az annyira nem ilyen. Ez olyan, mintha végigmenne rajtad egy két ökör húzta eke és a legmélyebb dolgokat forgatná föl… mélyenszántó akkor? Tőlem.

Mennyit szenved, akire a bátor legények hárman rászállnak az iskolában? Már tizenkét évesen? Milyen lehet ilyenkor a “nagy szerelem”? Pláne ha nem éppen hétköznapi dolgok folynak közben a háttérben, és erről tud is az érintett. És ha már normális nem lehet a szerelem, mennyit ér vajon meg? A válaszokat meg lásd a filmben.

A képi világ nagyon sötét, amikor meg nem, akkor szürke, és ez már megadja az alaphangulatot. A párbeszédek gondolom durvábbak a svéd eredetiben, mint az angol feliratban, de ha nem, akkor is furcsa ilyeneket az általában ártatlannak bemutatott tizenkét évesek szájából hallani. Lehetne akár nagy pofonnak is látni a felnőtteknek, hogy mégse kéne annyira alábecsülni a gyerekek világát. Ott se kolbászból van a kerítés (erre én is jól emlékszek). Esetleg véreshurkából, ha még nem lopta el azt is a helyi “adj öt forintot, hogy ne verjem be a fejed” nagylegény.

Nekem nagyon tetszett a Let the right one in (svéd eredeti: Låt den rätte komma in), és valószínűleg még többször is megnézem, ami már nagyon ritkán jut ki filmnek…


The day the Earth stood still

Én anno nem láttam az eredeti 1951-es filmet, és jól megvoltam eddig a “Gort! Klaatu barada nikto!” nélkül is. Viszont az a film valami nagy, műfajteremtő, kiválóan megvalósított remekmű lehetett, ha mindenkinek ilyen magas elvárásai voltak. Mert jó kritikát még a 2008-as The day the Earth stood still feldolgozásról nem hallottam, pedig nekem tetszett.

Nem az az Oscar-érdemes film, tény, bár biztos nevezni fogják, mert hátha. A történet nem túl bonyolult: a Földre megérkeznek az idegenek, és mivel nem vigyáztunk a bolygóra, Ótestamentumot játszanak és elpusztítják itt az összes életet (miután kimentették a fajok jó részét) – az amerikaiak persze hozzák a formájukat, vallatnák és lőnek az idegenre, a világban pánik tör ki, a mostohafiát magányosan nevelő asztrobiológus anyuci feladata pedig meggyőzni Klaatut (a földönkívüli követet), hogy mostantól jók leszünk és nem bántjuk a bolygót.

A megvalósítással szerintem semmi baj nincs. Nagyon látványos világvége hangulata van a filmnek, többé-kevésbé mindig történik valami (ha nem, akkor képzelni kell, hogy most biztos gondolkoznak valamin). Így utólag még egy enyhe iróniát is érzek abban, hogy a földönkívüliek pont egy McDonald’sba ülnek be beszélgetni. Egy estés film, amit valószínűleg nem fog senki többször megnézni, esetleg csak az olyan jeleneteket, mint az elején amikor elhangzik (végletekig torzítva) a híres frázis. Szórakoztató (amennyire egy ilyen katasztrófafilm az lehet), néha elgondolkodtató és Keanu Reeves végig úgy játszik, hogy oda nem illőnek tűnik, és ez jó. Ugyan az egész film nem egy nagy érték (bár mondanivalója van: vigyázz a Földre!), 4/5.


Vexille

Last night i watched a movie my brother suggested, Vexille. It’s a japanese cg movie with great graphics, nice storyline and about two hours of entertainment. It takes place in 2077, ten years after Japan has left the UN and isolated itself with an electromagnetic disruption net that prevents even satellite exploration, but limited trade was still going on. The reason for all this is that the UN banned the production of androids and too advanced robotechnology, of which Japan’s megacorporation Daiwa was a main manufacturer. But “now” in 2077 they want to open even broader trade connections with the US, and the story begins with a meeting of (possibly) head politicians discussing the japanese offers. And as usual from such movies, this meeting ends up a bit different from expected, due to the US’ special force SWORD showing up. They figure out that probably japan has developed very high level androids that could be mistaken for a living human, with even the bio-signature imprinted. They start investigating, and a troop goes to Japan–and that’s not simple with a securely isolated island. But what they find is not exactly what they expected. (Spoilers and personal opinion in the following.)


FLCL

Kezdetnek leszögezném, hogy elfogult vagyok: az FLCL-t ma éjszaka néztem meg a nosleep alatt, egyhuzamban, és azonnali hatállyal átrendezte a top 5 anime listámat, betolakodva az előkelő harmadik helyre (Suzumiya és a Cowboy Bebop mögött). Abszolút kaotikus őrült agymenés, olyan szintű szürrealitással és mértéktelen (látszólagos) idiotizmussal megspékelve, hogy az első két perc után már nem lehet tudni, hogy egyáltalán ki-mi-mit-hol-miért-mikor (ugye az újságírás öt W-je). A tempó néhol eszeveszett gyors, néhol pedig kényelmes Zsigulis nagypapi módjára döcög. Mindenből kapunk az elején: csendes városnézés (helyszín Mabase városa, ahol a hegy tetején a Medical Mechanica “üzeme”, egy hatalmas vasaló gőzölög) és két szereplő bemutatása után (Naota, a főhős, kiskölyök, akinek mániája komoly felnőttnek látszani, éppen Mamimivel tölti az időt a folyóparton, aki rajong a srác Amerikában baseballozó bátyjáért) berobban a képbe egy rózsaszín hajú csaj (húsznak látszik, tizenkilencnek mondja magát, már nem mintha számítana) egy robogón, és igen lendületesen fejbevágja Naotát egy Rickenbacker basszusgitárral (persze csak miután legázolta és szájon át lélegeztette). (Nem, még nincs itt az ideje a “WTF?!” arckifejezéseknek.)


WALL·E

Remember there was that 1986 movie called Short Circuit, about a little robot who, thanks for a lightning, started to think and feel? Wall-e (i don’t feel like doing the official capitals and middot thing) is very much alike: a robot totally abandoned, with the duty to clean up the enormous amount of trash covering Earth, working for about 700 years non-stop, slowly learnt how to feel and how to think.


Stardust

I watched Stardust for two reasons: first, i’ve seen ads of it at the swimming pool when we were in Dunaújváros on the EFOTT festival; second, it was written by Neil Gaiman. Sure this doesn’t guarantee that the movie would be good–but it was.

It’s definitely a fairy tale, but here don’t think of the kind of Nevewhere, which was labelled a “post-modern punk fairytale” by some newspapers–Stardust is a lot more of a traditional fairy tale, just with a few twists that make it enjoyable for anyone above the age of “oh Snow-white is such a great story!”, and a great movie (i haven’t yet read the book, but i plan to). It seems Gaiman has some addiction to worlds present but invisible or unreachable, just think of the mirror world in the MirrorMask or the London Below in Neverwhere.


Avalon

Avalon is a 2001 movie directed by Mamoru Oshii. Are you familiar with Ghost in the Shell? He directed those films too, and i think that tells most of the story. In the not-so-far future there’s a new, addictive computer game named after the legendary island, where the souls of departed heroes rest: Avalon. The game is most likely what massively multi-player shooters will become as soon as complete neural connections will be possible. That technique makes Avalon extremely dangerous: there are some people who don’t awake from the game and become brain-dead, needing constant medical care. The main heroine, Ash is a professional player and was the member of the legendary “invulnerable” team Wizard, that after all proved to be not so invulnerable. In a pinch one of the members called reset (escaped from the game), and that led to the disbanding of the party. Ash only misses one of them: Murphy, their leader. From the past thief of Wizard she learns of a secret level (Special-A), where one can only get in by catching the Ghost (of a little girl) and from where there’s no reset if you fail. And there’s a possibility that Murphy’s in there too…


Neil Gaiman – Sosehol

Neil Gaiman neve ismerősen csengett már egy ideje, hála SeSam írásainak: ő emlegette, de én ezt el is felejtettem. Aztán egy pillanatra belenéztem egy filmbe a tévében – ez volt a Tükörálarc – megtetszett, úgyhogy utána- majd megnéztem, és hamar kiderült, hogy ezt a történetet (is) Neil Gaiman írta. Aztán olvastam a Stardust filmhez… Talán ugyanaz? Ez végső bizonyíték meggyőzött, hogy azonnal meg kell venni legalább a Soseholt – és nem bántam meg.


Proof

The first time i’ve seen parts of {proof} was about a month ago on HBO, and i thought it was really deep, so i watched it whole on sunday. I was right at first: it is a movie that strikes you, not the way the Titanic did but instead aiming at some undefined, unprotected point in your mind. Thus it’s not easy to write about it without revealing anything important of the plot–everything’s important–so i’d rather start with something easier to grasp: the starring. Three out of the top four characters are great actors (i’m sure they are, because even i know their name, being a total movies noob): Gwyneth Paltrow, Anthony Hopkins and Jake Gyllenhaal. Anthony Hopkins somehow again ended up with the role of a crazy man, though this time not a serial killer but a mathematician. As it’s often mentioned in the movie he revolutionised at least three fields of mathematics by the age of 21–though at 26 his illness started and that was more or less the end for him… The young Catherine, his younger daughter is taking care of him, this way taking a life-long maths lesson, constantly afraid of what if she inherited her father’s illness. The movie starts with her father dead, Hal (Jake Gyllenhaal), his student searching through his papers for anything that may be of mathematical importance. Catherine decides to show him her biggest work, that solves a problem related to prime numbers present “ever since there are mathematicians”. But neither Hal nor her (extremely annoying) sister believes that she wrote it…

I won’t reveal no more of the story. This movie is great, in every bit of it. Yes.


MirrorMask

Once upon a time there was a writer called Neil Gaiman, and he decided to team up with Dave McKean (or vice versa) to do a movie, a movie that would eventually turn out to be MirrorMask. It wasn’t long ago when i’ve seen it in television, and i really liked it then, even though i could only see the last third of it. This time it was the whole, and as i guessed correctly last time, it became my favourite movie.

To put it short, it’s about a girl, whose parents run a circus. For most teens, the ultimate dream is to run away from the “real world” and join a circus–in Helena’s case it’s the exact opposite: she wants to run away from the circus, and finally see real life. She’s really artistic too, taking part in the shows juggling, and the back wall of her room is covered with drawings too, drawings of a dream world. The major twist comes, when her mother is hospitalized with some very dangerous illness, the balance is broken by the Princess of Shadows, and she takes over Helena’s life as she falls asleep. Now come the ultimate quest: find the Mirror Mask, the Charm, that can wake the sleeping Queen of Light and take Helena back to her own world (though the dream-world is no less hers). It may seem a bit childish told this way, but actually it’s so surreal, so bizarre, that it would be hard to bear and understand by a kid–and to match up with the look of the land of light and shadow, the music’s great too. (Summary.) MirrorMask is hard to categorize: it could be an adventure movie, a drama, a fantasy film or a disguised ethics lesson, but what matters: it’s very good (once again, this phrase is way too shallow to express it all).