Péntek reggel korán kellett kelnem, mert indultunk a reptérre, ahonnan aztán délben reppentem Bécsbe, onnan pedig egy rövid várakozás után tovább Tokióig. Az út nagy részét a hetedik Harry Potter (sokadjára) olvasásával töltöttem, úgyhogy alig aludtam, egész szombaton nem csináltam semmit, pedig délre már itt voltam a koliban, és a mai nap se telik igazán másképp, hiszen már négy óra van, de még csak most készülök ebédet sütni-főzni – igaz, bevásárolni már voltam – igaz, templomban meg nem, mert nem tudtam fölkelni. (Pedig beállítottam az órát, de nem is emlékszem, hogy elnyomtam volna.) Ma is főleg olvastam, persze a Pottert, de holnaptól már tanulás és a japán könyvek is napirendre kerülnek majd. Nameg van strand és hasonló társasági program is tervbe véve.

Jó, hogy itthon vagyok… Hétfőn Pesten voltam (Budára át se mentem), találkoztam Ai elvtársnővel meg sokakkal a plörk pajtik közül, aztán még hazafelé beültem a törzshelyünkre honi barátokkal, úgyhogy összességében ez egy jó nap lett. Úgy igazán. A Nyugatinál hoztam a formám, legalábbis Ai ezt állította, ugyanis heccből a gyrosos nénitől japánul kértem a kaját (bár szerintem levágta a szitut), aztán lehúztam valami germán nyelven beszélő bagázst kemény egy szem szőlőről, mert az annyira jól esett akkor és ott…

Tegnap meg strandolni mentünk, jó korán, merthogy édesanyám meg közben lehúzott egy délelőtti műszakot, de addig én már úsztam meg sütöttem (pirítottam) magamat a pásztói strandon, ahol aztán délután négyig maradtunk is. Közben nekiestem olvasni a japánból hozott maradék “könyveket”, aztán ahogy jöttünk hazafelé, már éreztem, hogy az a hetven-nyolcvan oldalnyi japán szöveg is milyen sokat segített, hogy elkezdjek visszarázódni. Ma még elolvasok kettőt (öt van ebben a középfok elejéhez készült sorban), meg újra házit írok, mert az is kell, este meg egy irgalmatlan nagy és jó buli elé nézek…

Ha legközelebb hazajövök nyáron (ami nem lesz egyhamar, az fix), akkor se fogok sok időt “itthon” tölteni. Inkább összespórolok annyi pénzt még kint hogy három hétig ne haljak éhen a Nyugaton, és körbestoppolom-vonatozom Európát. Ha egyedül, hát egyedül – ez se lepne meg, látva, hogy az itthon ilyesmire kapható emberek mégse annyira kaphatóak ilyesmire mint gondoltam volt… Persze tudom, mit várok. De majd meglátom, hátha Japánban találok embereket, akik kaphatók ilyen igazán kaland kalandokra, meg aztán ha nem is Európa, de nekem megfelel ha Indiában a híresen zsúfolt vonatokon kell utazni…

Biztos nem vagyok normális, vagy csak agyamra ment a Suzumiya, és kell a kaland…

(A posztot meg elfelejtettem beküldeni, csak megírtam, azért lett ilyen piszok nagy a vajúdása – lett volna, csak vacakol a szerver, úgyhogy kénytelen vagyok adatbázisba kézzel bepakolni, ami miatt elég random lett.)

Ma elindultunk, családilag, szüleimmel és unokaöcsémmel, és megnéztünk a Mátrában egyet s mást. Először is a Hasznos melletti hegyen a várat. Legalábbis ami megmaradt belőle. Nem volt egyszerű megtalálni – már nem egyáltalán a várat, hanem ahogy fölmásztunk, a dzsumbujban egyrészt az ösvényt, másrészt a jó ösvényt kellett megtalálni. De azért sikerült. Utána még Fallóskúton (milyen vicces neve van, remélem nem latinból jón) megnéztük a Mária-kápolnát meg ebédeltünk Mátraszentimrén, részemről egy nagyon-nagyon finom sztrapacskát, juhtúróval és szalonnával. (Sok szalonnával.) Hazafelé én vezettem, pedig voltak Rézangyal pálinkáik (emlékek?). Sebaj… Ahogy másztunk föl a várhoz, szőlőföldeken keresztül vezetett az út, és itt elhatároztam, hogyha nekem valaha lesz nagy kertes házam, ott elég sok bogyós gyümölcsöt (málna, ribizli, szeder, kökény, szőlő, meg ami nem bogyós, cseresznye, meggy, bodza, ilyesmik) “termesztenék” (inkább hagynám őket megnőni), aztán készülne a sok lekvár, szörp, meg a fincsi ágyaspáleszek. (Már olyan ágyas, hogy benne a gyümölcs, nem ágynak esel tőle.) Persze Japánban most már muszáj lesz időnként sztrapacskát is sütni-főzni, úgyis ott van Jana (a szlovák lány), biztos örülni fog neki. Hazafelé meg beugrottam Sorshoz a telefonomért, amit a keddi összeröffenés után felejtettem ott. Este még bringáztam, és elkeseredtem, mert gyenge vagyok, elpunyít a japán bringa laza áttétele. (Váltó azon persze nincs.) Ősszel úgy tűnik lesz ott mégis egy nagyobb beruházásom. (Korit nem tudom, hogy ott vegyek-e inkább, kivigyem-e vagy postázzam magamnak…) (Reméltem, hogy most hogy megvettem a szótárgépet, már semmire nem kell majd költenem, de nyilván naiv voltam.)

Reggel, méghozzá. Valahogy amióta hazajöttem, mindig korábban kelek, mint Japánban. Problémák adódnak. Például most is azt akartam írni, hogy “mint otthon”. Gyors volt, nem? Már otthon az a koszos kis zug Tokióban, a koliban a hatodikon. Másik probléma, hogy itt nem úgy mennek a dolgok, hogy kilépek az ajtón, bekopogok valakihez, hogy “te gyerünk már, unatkozok, csináljunk valamit” és akkor tényleg indulás, még ha csak annyi is, hogy ebédet főzünk vagy kiülünk a parkba beszélgetni. De van valami. Itthon viszont már csak azért erőfeszítéseket kell tennem, hogy elérjem az embereket, és akkor még nem beszéltem arról, hogy együtt el tudjunk jutni valahova. Mindig van valaki, akinek nem jó. Bár itt meg ellenpélda, hogy én vagyok, aki nem mentem végig most a balatoni bulizásra, csak majd vasárnaptól három napra – de nem érzem tisztességesnek, hogy az itthoni három hetemből egy egészet ott töltsek. Lehet, hogy meg fogom bánni, eddig nem úgy tűnik. A kaják is teljesen szokatlanok, mert itt nem én szabom meg, mikor eszek, ergo gyakrabban és többet. (Anorexiás leszek.) Mert ugye múlt szerdán meglepetésből jöttem haza. Senki nem tudott róla, és vicces is volt, ahogy az embereknek sorban potyog le az álluk. (Kevésbé volt vicces reggel öttől este tízig (plusz hét óra időeltolódás) folyamatosan utazni…) Aztán voltak már bulik, többségükben jók, bár még mindig hiányérzetem van… (Csak tudnám, mitől…) Az első ember, aki megtudta, hogy itthon vagyok amúgy Mefi volt, akivel a Stadionoknál buszhoz rohanva futottam össze.

Csak tanulni ne kéne, nyűgös egy meló.