Ez lenne a blogban a négyszázadik bejegyzés… észre se vettem volna, meg se említettem volna, ha valami különös és ismeretlen hatás folytán nem néztem volna meg a statisztikákat… És ha már négyszáz, hát sokat és sokmindent fogok írni, minden olyasmit, ami mostanában metamorf létembe beszivárgott, és még tovább változtatott…

Elhatároztam, hogy nem fogom feladni, és nem fogok visszafordulni sem, bár hogy ez mennyire fog sikerülni, még nagyban kérdéses. Olyan, mintha tudat alatt direkt ültetném az áthatolhatatlan bozótot arra az ösvényre, amelyiken jöttem… Na de nem baj.

Néha érzem, hogy valami érdekes dolog lapul odabent, mélyen eltemetve az emlékek szemete alá, és ott, mindentől elhatárolva lassan valami nagyon jó dologgá érlelődik, és már át-átcsillan a tudatba is, de még nem lehet megfogni…

Egy hatalmas, ragyogó gömb tűnt akkor fel a homályból, de túl jó volt ebbe a világba, ezért lassan ő is csendesen elhomályosította külsejét. Sokáig kellett várnia, mire megtalálta a karasza tagjait, akik igazi lelki testvérei, akikkel mindig összhangban van. Aztán végül megtalálta őket, és szép lassan visszafényesedett, de csak nekik, másnak nem mutatja meg igazi valóját, marad szürke és átlagos. Megtanulta eltüntetni igazi valójának lényegét az évek alatt, így csak egy tompa tetraédert lát belőle mindenki, de akik szeretik, és akiket szeret, azok láthatják odabent a fénylő golyót. És ő is meglátja végre már, mi a lényeg. Tanult valamit ebben a gyenge világban.

Na most már viszont tényleg ideje lenne dolgozni, még valaki megvádol vele, hogy szerelmes vagy depis vagyok (pedig csak az egyik igaz), azért írogatok ilyesmiket…

Csinálni kéne egy normális admin felületet a blognak, így olyan komplikált minden…

Azt hiszem, nekiállok és elkezdek elsajátítani valami távolkeleti meditációs technikát, mert egyszerűen bosszant, hogy milyen sebezhető vagyok azáltal, hogy hagyom, hogy a barátaim (legalábbis akiket én a barátaimnak tartok) jól felbosszantsanak. Eredetileg sokkal “szaftosabban” akartam írni, de végül is beláttam, hogy úgy nem sok értelme van.

Ilyenkor lenne ideális egy jó kis buddhista mantra… vagy ha az nem is, de legalább egy csendes meditáció. Igaz, ehhez nem kéne más, csak elhatározás, de én eddig és most is inkább kibeszélem magamból néhány hozzám közelállónak lelkem baját, nem pedig a gondolati csenddel nyeletem el… Most viszont már megfontolom. Majd meglássuk.

Vagy, jó kis harmadik megoldásnak kiülök a padlásablakba, és nézem az eget. Úgyis a világ – megkockáztatom – második legszebb dolga, nem relatív szépség terén pedig egyértelműen az első. Ezt azt jelenti, hogy az első helyen relatíve szépséggel áll nekem első helyen nem valami, hanem valaki.

Ha meg ez utóbbit megoldást is elvetem, akkor marad az első, meg nekiállok, befejezem az aktuális Vonnegut könyvemet, és elolvasom utána az Anyegint is. Úgyis kötelező.

Megjegyzés. Azért ha belegondoltok, hogy milyen gyakran írok i am bejegyzést, és ennek is milyen a témája, akkor szerintem el lehet képzelni, hogy már megint milyen viharok dúlnak odabent…