Este hat óra ötvenet “ütött” az óra, mire én hazaértem annyira, hogy megnézhessem az e-mailjeimet. Na ez a vicces. Rendben, mondjuk már itthon voltam kevéssel hat előtt, de akkor csak gyorsan megvacsiztam és ismét el kellett indulnom… ennyi.

De a sulinapom sem volt azért utolsó… az még rendben, hogy egy órán se bírják befogni a szájukat drága osztálytársaim, ezt már megszoktam… Főleg az utolsó két órám volt különösen rendhagyó: először is hatodikban egy fizika, ami már ott el volt rontva, amikor valakinek pajzán gondolatként felmerült az agyában, hogy oda rakja azt az órát – ugyanis se a tanár, se senki más nem veszi komolyan, és csak úgy tessék-lássék vannak fizikaórák, aztán még ilyen későre is berakni… öngyilkosság. Na mindegy, tanárnőnknek már megint nem volt valami fényes kedve (elég hangulatember a kicsike), úgyhogy az óra első felét én tartottam meg. Mit ne mondjak, élmény volt… egyre jobban meg tudom érteni, miért nem rajonganak értünk a tanárok.

Aztán meg biológia témazáró, hetedik órában, amikor már gondolkozni is alig van ereje az embernek, de azért logikus, hogy írjunk két hónapnyi feszített tempójú biokémia anyagból – ráadásul pont biokémia! Kevés dolgot rühellek jobban a kémiánál. Valószínű, hogy közepesre sikeredett, egy kis szerencsével még akár jó is lehet, bár ahhoz nem kis, hanem kifejezetten nagy mák és jóindulat kéne… Áldja az ég a nikotinamid-adenin-dinukleotid-foszfát kationt, meg azokat a címeres ökröket, akik ilyeneket taníttatnak középiskolában!

Az volt tegnap. Mivel elég későn értem haza és még elég sok mindent akartam is csinálni, nem igazán volt módom se kedvem bejegyzést írni.

Vicces, hogy pont egy péntek tizenharmadikára, egy ilyen híresen babonás napra teszik a szerencsétlen (vagy éppen szerencsés?) gólyák, azaz elsőévesek “avatását”.

Reggel, miután kellemes loholás után (elalutunk, sietni kellett) megérkeztem a suliba, nem elég, hogy a sietségtől kishíján kiköptem a tüdőmet, még a gólyák jelmezein is kénytelen voltam betegre kacagni magam. A leglátványosabb ötlet egyértelműen a fiú gésák és a madárijesztők voltak, a gésák legszínvonalasabbjai szinte felismerhetetlenségig maszkírozták magukat. Ismét voltak, akiknek Shreknek kellett beöltözni – amennyire emlékszem, ez a megtiszteltetés legutóbb pont nekünk jutott =).

Aztán órák után, egy jó hosszú szünet után kezdődött a jelvényavató, ami – bár nem tudom, hogy pontosan milyen hosszú volt – az átlagos iskolai ünnepélyekhez képest kifejezetten rövid volt.

Utána a program egy közeli zugban való kártyázás volt, ami olyan hosszúra sikeredett, hogy a fél délutánom ott ment el, de azért a gólyaavató viccesebb részének végére csak sikerült visszaérnem a suliba. A vetélkedő vége után még ottmaradtam a karaoke-party-n, ami kifejezetten jó hangulatú volt, szerintem ezt kéne rendszeresíteni, nem a gagyi sulidiszkókat.

Ja, és a nap csúcspontja: végre sikerült befejeznem a Bánk Bánt, ami azt jelenti, hogy másfél hét után ismét azt olvashatok, amit igazán akarok (ami jelen esetben Agatha Christie, Vonnegut, Poe és Wilde műveket jelent), és ráadásul a határidő sem szorít úgy, mint szokott (ugye a könyvtárból a könyveket három hétre lehet kölcsönözni).