Megpróbáltam most este előkeríteni az égen a kedvenc csillagképemet, az Oriont, de még nem kelt fel. Valahol a délkeleti égbolton kellett volna virítania, de úgy tűnik, még nincs eléggé ősz-tél ahhoz, hogy felbukkanjon ilyen korán.

De azért a jó öreg ismerősök, a Cassiopeia (W alakban csillagok a nyugati égbolton) és a göncölök (kis- és nagygöncöl van, ugyebár), meg a Szíriusz-könyvekben gyakran emlegetett Fiastyúk a fiaival, “és még sokan mások” is ott ragyognak az ég brsonykék kárpitján.

Régebben sokkal jobban foglalkoztattak a csillagok, mint most. Most már inkább csak gyönyörködöm bennük és mesélek másoknak a különböző csillagképek háttértörténeteiről meg mutogatom, hogy mi hol van, de régebben pont fordítva volt: tanultam a csillagképeket, olvastam a történeteiket – a szobám falán mai napig ott van az északi félteke csillagtérképe (a déli félteke a poszter másik oldalán van, így a fal átlátszatlansága miatt elég nehézkes használni), és alkalmanként, ha megakad rajta a tekintetem, még most is elkezdem böngészgetni.

Kezdjük egy igazán archaikus időponttal, tegnap előtt, azaz péntek reggellel. Frissen és üdén indulta a nap, első nyelvtan fele elment az október hatodikai megemlékező rádióműssorral. Sok eredetiség nem igzán szorult beléjük, minden évben csak beolvassák az aradi tizenhárom neveit és élettörténeteit, és annyi.

Aznap kevés említésre méltó dolog történt, de ha már méltók rá, említsem őket. Először is, az osztályfőnökünkre rájött az ovihiszti és nem beszélt velünk egész nap – pontosabban mintha ott se lettünk volna, ha szóltunk hozzá, nem reagált. E mögött az állt, hogy csütörtökön egy kicsit vadra sikerült az ofői óra, azt eredményezve, hogy drága tanárnő kirohant.

Másik érdekesség péntekről a fizika dolgozat volt. Írtam puskát, de természetesen tökéletesen feleslegesnek bizonyult, mivel sikerült pont úgy összállítania a dolgozatot a tanárnak, hogy csak azok a témák kerültek bele, amiket jelentéktelennek ítéltem és így kihagytam a puskából. Ahhoz képest szerintem jó lett, csak egyet kellett tippelnem. =)

A harmadik, egyben utolsó “érdekesség” este esett meg… Éppen lefekvéshez készülődtem, amikor észrevettem, hogy az erkély függönye mellett fény szűrődik be – ez pedig eléggé zavar az elalvásban. Mentem és megigazítottam, de akkor megláttam, hogy az egész környék hideg fényben úszik. Kinyitottam hát az ajtót, és le is esett, hogy mit látok: a telihold szabadjára engedte fényét. Állok az erkélyen, gyönyörködök a Holdban, és ebben az idilli pillanatban megüti a fülemet (auu! =)) egy távoli csehóból érkező ismerős dallam: Deep Purple – Smoke on the Water… Na az a hangulat akkor és ott nagyon megmarad bennem…

Itt is van az ominózus fordításom, amit annyit emlegettem mostanában. A forrást itt lelhetitek, ha már érdekel valakit.

Abraxas kultúrház

Szentivánéji álom – írta William Shakespeare

(az előadást 2005. december 14-én láttuk az Abraxas művelődési házban)

A diákok úgy döntöttek, hogy az eredeti athéni erdő helyett az indiai dzsungelbe teszik a színdarab helyszínét. Ez jelentős változásokat hozott a darabba magába is, például az indiaiak a szellemi világba kerültek, míg az athéniak a dzsungel közepén uralkodnak. Théseus, aki a shakespeari verzióban Athén hercege itt Brit-India kormányzója, és a kedvese, Hippolyta, aki Shakespeare-nél az amazonok királynője, személyesítik meg az európai gyarmatosító hatalmat. Szintén a külföldi előkelők körébe tartozik Helena is, Egeus, Hermia apja, Hermia, aki Lysandert szereti, Demetrius, aki Hermiát, és Lysander, aki Helenát. A darab központi eleme a nemek közti kapcsolat, és a problémák, amiket ez idéz elő. A faluban szigorú társadalmi rend uralkodik, egy megkerülhetetlen hierarchia, ami leginkább Herminát fenyegeti. Nem mehet hozzá szíve férfijához, hanem, ahogy ezt a “rend” megköveteli, az apja által kiválasztott személlyel kell összeházasodnia. De az angol hatalomnak is vannak határai: az indiai dzsungelben már csődöt mond, nem tud mindent irányítása alá vonni. Az igazi hatalom itt a Természet, amit a tündér Oberon és Titánia személyesít meg. Kapcsolatukban ők teljesen egyenjogúak, és ez nagyon meghatározó életükben. Az esőerdőben a rend teljesen az angolok társadalmának fordítottja. Az őserdő szellemei dróton rángatják az angol elitet, akik különben elnyomják az indiaiakat. Az angolokkal ellentétben viszont Oberon jóságosan viselkedik. Együtt érez a szerelmesekkel, és elküldi csintalan szolgáját, Puckot, hogy segítsen rajtuk egy varázsitallal, azonban a véletlenek kegyetlenül összekuszálják a szálakat, és minden épp ellenkezően sül el. Nick Bottom és hajléktalan társai is megérkeznek az erdőbe, ahol a Théseus menyegzőjére tervezett színdarabjukat akarnák próbálni. Puck elkergeti őket, de Oberon elkapja az együgyű Nick Bottomot, hogy vele megtréfálja a feleségét. Cseppent Titánia szemébe a szerelmi főzetből, aminek az a hatása, hogy az “áldozat” beleszeret az első lénybe, akit meglát: Titánia esetében ez a szamárfejűvé varázsolt Nick Bottom lett. Végül azért Oberon és tündér alattvalói kibogozzák az összekuszálódott szálakat és feloldják a varázslatokat. Megtartják Théseus esküvőjét, és a hajléktalanok is előadják groteszk tragikomédiájukat Pyramusról és Thisbéről. Azonban ahogy a két pár, Demetrius és Helena, Hermia és Lysander elhagyja az erdőt, visszakerülnek saját kemény világukba, és találkoznak Théseusszal, aki immár szintén jóságosan és emberségesen viselkedik. Oberon Titániával ünnepli kibékülésüket.

Érdemes megemlíteni, hogy a díszlet nagyszerű volt, nekünk és tanárainknak is nagyon tetszett. A főszereplőket is elismerés illeti remek alakításukért, különösen azért, hogy nagyon hatásosan, életszerűen és meggyőzően játszottak. Még Puck is, akinek a csibészségét nehéz eljátszani, szintén könnyen vette a feladatot, és még az arcáról is sütött, hogy mekkora kópé. A díszlet, bár csak néhány elemből állt, mégis nagyon jól átadta a dzsungel-hangulatot. Nagyon jónak találtuk ezt a darabot, és csak ajánlani tudjuk mindenkinek.

(Vanessa Ehmann, Teresa Müller, Simone Sauer, 11.n osztályos tanulók)

Vacakol egy cseppet a szerver, nem kell aggódni, ha minden igaz, nem fog sokáig tartani, már dolgoznak a problémán, ahogy az nem is egy e-mailből kiderül.

Visszafelé haladva: mai programom itthon egy, a Shakespeare-féle Szentivánéji Álomról szóló weboldal fordítása németről magyarra, és lehet, hogy még lesz több is, csak a tanárom eddig nem válaszolt az e-mailemre.

Tegnapi napom egy elég masszív buli nyomait viselte magán (igen, bolond vagyok, hét közepén…), az utóhatások még ma is éreztették magukat, de mostanra már – úgy tűnik – helyreállt nagyrész a biokémiai egyensúlyom és folyadékháztartásom.

Az elkövetkezőkben még jöhet a szokásos webes programom, tehát kódolás és tartalomírás ezerrel, mellette meg futhat a Trillian.

Hogy a divatos politikai kifejezéssel éljek: összességében elmondhatom, hogy egy jó napot zárok. Vagy legalábbis fogok zárni, kb négy óra múlva. Eleddig amiket elkövettem: szenvedtem hat órát suliban – sajnos itt szó szerint értendő, az órák túlnyomó többsége szinte fájdalmasan unalmas, gépeltem jó sok oldalt – ugye akinek meg kell dolgoznia a zsebpénzéért, voltam angolórán – ami különösen feldobja azt a napot, amire esik. Nagyjából ennyi. Ha kifelejtettem valamit, feel free to tell me.

Az meg, hogy most mi következik? Megcsinálom a matekházit – úgy tűnik, ez mostmár elkeserítően sűrű gyakorlatommá válik, olvasok – nem tudom ma befejezni az Anyegint, mert még tőlem is kölcsönkérték, de majd holnap elolvasom -, valószínűleg Agatha Christie-t (még nem tudom, melyiket), tanulok japánt – ugye, ha már itt van a japánkönyv, használjuk is valamire, meg dolgozok az oldalakon, amiken dolgoznom kell.

Azt ugye nem is kell említenem, hogy még ezen a héten németről magyarra illetve németről angolra vagy három többoldalas fordításom van – kettő órára, egy pedig bátyám referencialevele. Ohh, és akkor még szerdán matekdoga térgeometriából. És mégis, úgy érzem, ez a hetem sokkal kellemesebb lesz, mint az előző volt. Ugyanakkor komolyan fontolgatom, hogy benyújtok egy petíciót – ez mostanában úgyis olyan trendi – a harminchat órás nap bevezetésére irányulóan.