Ritkán nézek filmeket, és akkor is csak jókat. Legalábbis olyanokat, amik első pillantásra megtetszenek. Ilyen volt a Kegyetlen játékok is.

Ma este néztem meg először, és nagyon megfogott. Illik rá a cím, ez az első perctől fogva egyértelmű, de az utolsóig nem derül ki az igazi ok – én sem fogom most lelőni. Egy kis csoport new yorki sznobról szól, és az egyikük, a szívtipró Sebastian és nővére kegyetlen játékairól, amivel emberek jó hírét és lelkét teszik tönkre. Azonban egyszer csak hiba csúszik a számításokba, mert Sebastian szerelmes lesz a következő áldozatába, és ebben a számára teljesen új helyzetben ugyanolyan védtelenné válik, mint az addig általa kikészített emberek…

Nagyon mély értelme van, bármennyire is utálok ilyeneket írni – ha valaki bírja a film valóban kegyetlen valóságát, kötelező ez a mű.

Ma ment le a fenti címmel megáldott Agatha Christie könyvből készült film második része (az első tegnap volt). Ahogy azt a zseniális írónő műveitől (és az azokból készült filmek többségétől) megszokhattuk, a történet fordulatos, Miss Marple az ártatlannak tűnő keresztkérdéseivel és ügyes tématerelésével megadja a kellő humort is, az összes felsorolt gyanúsított természetesen végig játékban marad, a feszültséget fokozandó, és a film végére még egy horrorfilmbe illő őrültgyilkosos-lánymegtámadós jelenet is jutott, ami nem feltétlenül volt a legodaillőbb megoldás, de kétségkívül nagyon hatásos volt (ez meg egy bekezdéses mondat, a’la kémiatanárom).

A történetet nem is próbálom meg most vázolni, mert akaratlanul is elárulnék néhány lényeges részletet, úgyhogy akit érdekel, inkább nézze meg a film Port.hu-s oldalát, ahol szerintem egy teljesen korrekt összefoglalást olvashattok.