Írta James Joyce. Jó volt… A könyv Stephen Dedalusról szól. Aki olvasta szintén Joyce-tól az Ulyssest (én még csak az első néhány oldalt), az tudhatja, hogy ő abban is felbukkan, és a szerepe sem jelentéktelen. Sok helyütt úgy említik, mint Joyce alteregója a műveiben, és ez valószínűleg helytálló. Az Önarcképben az ő jellemfejlődését követhetjük nyomon, ahogy fiatalkorában rendi iskolába kerül (ne fogjatok meg a kérdéssel, hogy melyik szerzetesrend – most nagyon nincs ingerem fellapozni), elsüllyed a bűn mélységeiben (ez a rész nem mellékesen egy kevés ihletet adott a korábban említett novellámhoz), átéli a bűnbocsánat csodáját a kárhozattól való rettegés után, újra csalódik az egyházban és elkezdi saját, józan (és filozofikus) útját járni.

Ami pedig nagyon megfogott benne, hogy az ifjú Stephennel mennyire hasonló utat járok én. Egy kicsit talán kevésbé szélsőségesen (ez nyilván az azóta eltelt száz év eredménye), egy kicsit kevesebb csalódással, de szinte ugyanaz. A fiatalkori vallásosság, majd a kamaszkori vadulás a mámor és rokonai között-alatt, a vallás újbóli nagy szerepe és a filozófiai érdeklődés ébredése… Mintha csak a saját életrajzomat olvastam volna, ír környezetben. Lehet, hogy én voltam James Joyce előző életemben? Nyugalom, nyugalom, csak humorizálok.

Van néhány különbség azért… Én például nem olyan bűnökkel játszottam, mint Stephen – akkor még. Éppen ezért nem is éltem át olyan hevesen a kárhozat fenyegetését, így az egész folyamat talán kevésbé volt megrázó. Bár lehet, hogy nem én jártam jobban kettőnk közül… Az egyházhoz való visszatérésünknek is más az oka – neki egy mise, nekem szerelmi bánat. Az viszont érdekes, hogy ő úgy süllyedt el, hogy végig (látszólag) nagyon vallásos közegben élt. A filozófiai érdeklődéssel viszont én nyertem, azt ő csak az egyetemen szedte fel az esztétikával (azzal is foglalkozik a regényben főként), én viszont már gimiben, lételmélettel. A következő az esztétika lesz, ígérem…

Még így zárszóként a könyvről. Ahogy írtam róla, gondolom egyértelmű, hogy tetszett. Nagyon. Van egy olyan sejtésem, hogy életem során még nem egyszer el fogom olvasni, az Ulyssesszel együtt (bár ez utóbbi most még várat magára). És akkor már a Finnegans Wake-t sem kéne kihagyni a partiból, bár az meg iszonyat nehéz olvasmány. Az Ulysses így ránézésre nem, úgyhogy majd a Harmonia Caelestis után az jön (jelenleg egy Agatha Christie van még műsoron, a nagyobb falatokat apránként). Nyáron nem fogok unatkozni, ha a könyveken múlik, az fix. Mondjuk örülni fogok, ha lesz egy napom egy könyvet a kezembe venni, már most annyi program van betervezve…