Most lettem túl a második (majdnem) tizennégy órás műszakon. Ütős ez az órarend, de nem mondom, hogy nem elviselhető. Kedden van egy óra szünetem, szerdán meg négy, és ez azért nagyon megkönnyíti a dolgot. Megvolt az első németórám és az első spanyolórám, és mindkettőt élveztem (mondni se kell, hogy a németet egyelőre jobban, dehát spanyolul eddig csak tavaly ősszel Amerikában tanultam másfél hétig). Az egyetemi előadások már másik tészta. Főleg a lineáris algebra előadó tanárral kapcsolatban vannak negatív érzéseim. Nem tudom elfelejteni, ahogy tegnap odamentem hozzá, hogy ugyan mégis mi a franc az a jobbrendszer, ha már az előadás keretei között nem tudta elmagyarázni úgy, hogy a terem közepén ülők is megértsék; erre az öreg fölemelte a jobb kezét és végigmutatott a hüvelyk, mutató és középső ujjain, mondván “a, b és c”, majd megkérdezte, hogy értem-e. Mondtam, hogy ettől ugyan nem jobban, mire közölte, hogy akkor nem is fogom. Majdnem belemondtam az arcába egy cifra szitokszót, de tartóztattam magam. Ebben az a vicces, hogy aztán ma gyakorlaton a tanárnő nagyjából fél mondatban elmagyarázta.