Nem ma volt, hogy megírtam ezt a pár oldalt egy újabb könyvembe… A file 2005 júliusára datálódik. Nem hiszem, hogy valaha is be fogom fejezni (pedig az ötlet maga tetszik még mindig), bár ki tudja, majd valamikor ötvenes éveim közepén, a kandallónál melegedve ezt fogom befejezni az unokámnak karácsonyra…

Ebben nem sok minden történik. Csak egy csata zajlik le – mit az nekünk. Meg van egy kis történeti áttekintés a világból. Jó olvasást.

Sárkánylovas

A két sereg egymásnak esett. A lovas, vad, tetovált keleti hordának esélye sem volt a szervezett, higgadt, fénylő páncélos nyugati harcosokkal szemben, akiket még ráadásul a híres-hírhedt mágusaik is támogattak. Mégis, az egyszerre felröppenő több tízezer nyílvessző nem egy páncélos lovagot küldött azonnal az Emlékek Völgyébe, és a lovasok erőteljes rohama is sokakat egyszerűen elsöpört, de megakadt a hátrébb álló lándzsások sorfalán. A kétpengéjű szurrákkal küzdő elit elf harcosok, akik a császár személyes testőrségét is alkották, szintén ellenálltak a rohamnak szabályos rombusz-alakzatukban, sőt, egyre előrébb vágták magukat az ellenséges sereg közepe felé, ahol a keletiek primitív harcmodora szerint általában a hadvezérek és a király figyelte az eseményeket. A mágusok szórni kezdték hatásos lassító-bénító átkaikat, amik hathatós segítsége nélkül a harcosoknak bizony meggyűlt volna a bajuk a lovas ellenséggel. Amikor egy lovas nyílvesszeje átdöfte Seregon, a Mágusok Rendjének Írnoka szívét, és a lelke egy éles villanással eltávozott, Aileach, a főmágus teljes nyugalommal lassan elővette ősi kürtjét, a Telrint, elvégezte a szükséges meghajlást és rövid hálaadó imát, aztán teljes tüdőből belefújt a kürtbe. A keleti sereg csak egy pillanatra torpant meg, amikor a szomorú, mély, morgás-szerű hang előtört a kürt szörny-fejet formáló szájából. Igaz, mindenkinek minden csontja megremegett a hangba, de megállásra csak az vette őket, amikor megpillantották azt a tucatnyi apró, de gyorsan növekvő árnyat az égen, amik fényes, sárga lángnyelveket toltak maguk előtt. A keletieknek beletelt egy kis időbe rájönni, hogy sárkányokat látnak közeledni, a Nyugati Birodalom legrettegettebb katonáit. A birodalom már lassan két és fél ezer éve alkalmazta a sárkányokat katonai célokra – más hasznuk ugyanis nem sok volt, legfeljebb annak a néhány északi kék sárkánynak, akik a mágusok hatalmas kohóit fűtötték. A legkülönfélébb sárkányokat fogták be és idomítottak harci igények szerint: a Birodalom északi részén lévő felhők fölé nyúló hegyekben tenyésző kék, fekete és tarajos fekete sárkányokat, a vulkánok közelében tenyésző hidegvérű vöröseket, a hegyeken túli észak hómezőiről a fehéreket és a keleti pusztaságokról az apró termetű, de nagyon erőteljes sárgákat. A nyugati területeken nem éltek sárkányok, se a keleti pusztákon túl, ahol egy keskeny erdősáv jelezte a birodalom határát. A dús, zöldellő nyugati dombokon túl terült el a Tenger, amiben ugyan éltek különféle ősi, és nagyon erős lények, de az a terület már csak a felszínen tartozott a Birodalomhoz, a mélység urai a mágusok szövetségesei, a caranoriták, ezek a különös, fejlett, úszóhártyás kezű lények voltak, akik ugyanolyan birodalmat építettek ki a víz alatt hatalmas buborék-városaikban, mint az emberek és szövetségeseik a felszínen. A keleti seregnek nem sok esélye volt, mihelyt a sárkányok feltűntek az égen. A közkatonák azonnal megfordították lovaikat és eszeveszetten menekültek; a keményebb, bőrpáncélos, fél-ork harcosok az elfek szurráinak estek áldozatul; a királyi testőrséget a mágusok átkai emelték ki a nyeregből; a keleti íjászok megpróbálták eltalálni a váratlan támadókat – persze az ő gyenge, fémhegyű nyilaik meg sem kottyantak a sárkányok hihetetlen ellenálló pikkelyes bőrének. A keleti sámánok és varázstudók dobjai már későn dübörögtek fel – mire az első idézett árnyalakok feltűntek, már mindegyikük a Világfa tisztásain robogott végső nyughelyeik felé segítő állataik hátán. A csata alig másfél órát tartott, és máris vége szakadt – kivéve azt a néhány különösen ellenálló keleti elit lovascsapatot, akik még mindig derekasan tartották magukat magukra hagyottan az ellenséges sereg gyűrűjében.

Csenge társaival jóval a felhők fölött várakozott. Az alant zajló eseményekből nem sokat láttak, csak a sok-sok kis pont fürge mozgását. A nagyobb, fekete pontok, mint a tenger özönlöttek át a domb gerincén, szemben velük, pont az útjukban állt a seregnyi ezüst pontocska: a birodalmi katonák. Amikor a két sereg összecsapott, a mágusok (egy kis csapat kék pont az ezüstszínűek mögött) felől elkezdtek röpködni a vörös és fehér átkok az ellenség felé, a lándzsások sárga vonala megindult előre, és megtörte a rohamot, az elf harcosok vörös rombuszai pedig egyre előrébb vágták magukat. Aztán a hátsó sorokból felcsapott egy vakító villanás – tehát egy mágus elesett. Pár pillanattal később hallották is a jelet – az ősi varázskürt mély, morgó hangját, ami után a parancs szerint azonnal le kellett csapniuk. Csenge azonnal reagált.

– Indulás, Tesvom, itt az idő! – kiáltotta, s ugyanakkor megmarkolta az ölében heverő gyeplőt, és föld felé fordította társa fejét. Ahogy a két hatalmas szárny meglendült, és ők a tomboló vihar gyorsaságával zuhantak a csata felé, mint ezernyi apró tű szúrt Csenge bőrébe a jeges szél, még a védőmaszkon keresztül is. Csenge a szeme sarkából látta, ahogy mind a tizenkét társa vele együtt zuhan, lassan felvéve a megbeszélt nyílhegy-alakzatot. Amikor a tizenhárom sárkánylovas átzúgott a felhőkön, mind megadták a jelet társuknak, mire tizenhárom torokból szinte egy időben süvöltöttek elő a sokméteres tűzorkánok, amiket a földről lángocskáknak láttak. Amikor már a felszín közelébe értek, szinte egyszerre fordultak vízszintesbe, és pörkölték szénné a még ellenálló keletiek csapatát. Abban a pillanatban, ahogy meghallották a keleti varázstudók dobjainak dübörgését, azonnal tudták mind, hogy idézni készülnek – azt pedig nem volt szabad hagyniuk, hisz mindnyájan tudták, miféle borzalmakat képes a keletiek dobszava átcsalni a valóságba – egyesek túlságosan jól is. A sárkányokat ugyanis csak az idézett lények megátkozott szellem-dárdái voltak képesek elpusztítani. A sámánok csak az első pár dallamot tudták elpüfölni, de szinte azonnal megjelent néhány halovány árnyalak – és szinte azonnal el is tűntek, amikor a dobszó elhallgatott – ugyanis a dobok sámánostul-mindenestül már csak egy aprócska porkupacként voltak jelen, amit fürgén felkapott a szél és sodort a messzi keletre. Végül, miután az utolsó, még élő keleti is vagy megadta magát, vagy elmenekült, a tizenhárom sárkánylovas leszállt Aileach elé, és felsorakozott rang szerint. Csenge Tesvommal az oldalán besorolt a harmadik helyre, ahova rangja szerint kellett neki, aztán futólag végigpillantott a csatamezőn és társain. A mező füve több helyen még parázslott vagy lángolt, ahol a sárkányokkal pusztítottak, de a halottakat már mind összeszedték, és két halomba rakodták. A távolabbi, magasabb hegyeken még lehetett látni egy-két menekülő talpas katonát. Aztán tekintete a társaira tévedt: mindegyikük szerzett egy-két sebet, de semmi súlyos.

A csata diadalmas győzelem volt. És bár ennek a közkatonák és a nép nagyon örült – hiszen kinek jó a háború? – de a császár katonai tanácsadói és a Mágusok Tanácsának tagjai egyre nyugtalanabbak lettek. Ilyen könnyen még egyszer sem győztek le keleti sereget, és mintha ez csak amolyan szedett-vedett népség lett volna csalinak vagy figyelemelterelésnek szánva. Hogy nyugtalanságukat csillapítsák, az erdősáv mögött és a gyepűn megkettőzték az őrséget, mindenhol felújították az áttört falakat és a pusztuló őrtornyokat, kipróbálták az őrlángokat, és mindenhol fürge pusztai lovasokat és sárkányokat állítottak szolgálatba, hogy az esetleges támadásról gyorsan értesülhessenek. De a támadás csak nem jött. Keletről csak a nap kelt, hogy rója mindennapos útját, de támadó sereg, kémek, sőt még kereskedők sem érkeztek arról – mintha kihalt volna a vidék népessége, ami persze elképzelhetetlen volt – vagy legalábbis valami óriási katasztrófa kellett volna ahhoz, hogy a sűrűn lakott keleti vidékeket egy az egyben kipusztítsa. Az elkövetkező pár évben semmi hír nem érkezett a pusztákról, a felderítők nem találtak semmit, pedig egyre távolabb mertek portyázni az elvileg ellenséges területekre – ahol pedig nem találtak senkit. Megtalálták a régi, elhagyott sátortáborokat, sőt, egy cölöpvárat is találtak, de embert sehol. Ez idő alatt a Nyugati Birodalom békében és gazdagságban fejlődhetett, bölcsességben, ügyességben és erőben egyaránt, és még semmilyen akár csak távoli nyomai sem mutatkoztak annak a vén, bolond, de nagyon tisztelt jós által megjósolt hanyatlásnak, ami elvileg majd a Birodalom bukását fogja okozni.

Két és félezer évvel az elsőkor utolsó háborúja és a keleti vidékek rejtélyes kiürülése előtt a világ teljesen másként festett. Mindenütt a nomád rablóbandák garázdálkodtak, az elaprózódott, gyenge uradalmacskák nem tudták a törvényeiket betartatni, a Mágusok Rendje még nem létezett, csak titokzatos boszorkányszekták, amiket minden lehetséges eszközzel üldöztek és irtottak. Az egyik legerősebb ilyen „szekta” az Arcane Nova volt. Ez volt az egyetlen társaság, amely képes volt megvédeni magát, és egy várost eltartani. A környező vidékről a háborútól megkínzott nép minden korábbi ellenségeskedés ellenére bebocsátást nyert a városukba, amit hatalmas erejű főmágusuk bűbájai védtek. És bár a környező világban dúlt a háború és betegségek is tizedelték a lakosságot, az Arcane Nova saját területét megvédte, és valahogy a betegségeket is kirekesztette. Nem telt bele egy évszázadba, ők lettek Nyugatfölde legerősebb hatalma, városuk gyönyörű toronyerdő, a gazdagság és a pompa kis szigete a pusztulás és halál tengerében. Arcane Nova az őskor legnagyobb hatalmává nőtte ki magát, de a háborúkba nem lépett be, és mindig a békés megoldásokat kereste amíg csak lehetett. Ám a város és a környező területek kezdtek szűkössé válni a növekvő népességnek, aminek zúgolódás, utcai csetepaték és a nagyobb Házak és céhek állandó összecsapási lettek az oka. A főmágus ebben az időben Finar volt, aki a Harmadik Házból származott, és előrelátásáról és bölcsességéről már életében is regélt a nép. Tudta, hogy ha a zúgolódások folytatódnak, abból az Arcane Nova győztesen csak jelentős veszteségek árán kerülhetne ki, valamint országuk is tönkremenne. Ezért, és a Tanács unszolására meghirdette a seregszemlét, és hadat üzent a közeli Rhûn királyságának, amiről tudta, hogy mihelyt serege valaki másra támadna, Rhûn királya habozás nélkül hátbatámadná a mágussereget. Az Arcane Nova népe meglepően gyorsan hadba állt, és szinte örömmel fogadta a háború hírét. Seregük két rövid és győztes csata után elfoglalta Rhûnt, a nemeseket elkergették, a rabszolgákat felszabadították, és a vesztes birodalmat az Arcane Novához csatolták. De a katonák további területeket akartak szerezni, további birodalmakat leigázni, és Finar alig bírta megfékezni őket, hogy le ne rohanjanak minden környező országot azonnal, bár nagyon jól tudta, hogy nem fognak tudni megállni, amíg össze nem találkoznak méltó ellenfelükkel. Miután elég terültet szereztek, valamelyest csökkent vérszomjuk, de inkább csak megpihentek egy újabb hadjárat előtt. Az irányítás kezdett kicsúszni Finar kezéből, azonban ekkor Arcane Nova hadereje szembetalálkozott addigi legnagyobb ellenfelével, az elfek birodalmával. Mindkét ország ismeretlen volt a másiknak, seregeik nem mertek megütközni a másikkal. Majd pár évnyi kölcsönös kémkedés után az első csaták véres veszteségeket hoztak mindkét oldalon. Finar rádöbbent, hogy ha minden marad az akkori kerékvágásban, mindkét nagyhatalom rövid úton elpusztul. Viszont a hadvezérek szinte már csak az állandó harcért és bosszúért éltek és gyakran hagyták figyelmen kívül a parancsokat. Ezekben a sötét években bukkant fel egy titokzatos kórság a csatatereken, ami még a betegségektől teljesen mentes, hosszú életű elfeket is megtizedelte. Csak a legerősebb és legbátrabb katonák kapták meg, és a betegség nagyon hosszú ideig lappangott bennük, külső nyoma semmi nem volt, viszont a lelküket és elméjüket lassan és észrevétlenül megmérgezte, míg végül az utolsó stádiumban megjelentek a külső jelek, különös rajzolatok a bőrön, véres szemek, habzó száj. Miután a rajzolatok elérték a homlok közepét, az áldozat egy napos kínszenvedés után meghalt. Ami nagyon különös volt, hogy minden áldozat, lett légyen akár elf vagy ember, ugyanazt mondta mielőtt kilehelte a lelkét, szóról szóra, bár nem is ismerték egymást: „Megtérek hát. Megyek, Uram, és segítek pusztítani ez átkozott világot!” És a betegek egyre szaporodtak. Elmebajuk miatt terjedt az országokban a káosz és őrület, az nép bizalmatlanná lett mindenkivel szemben. Ekkor ültek össze a két birodalom vezetői először… Mindketten nagyon jól tudták, hogy a betegség és a háború egyszerre végzetes veszteségeket okozhat mindkét félnek. Több, mint egy hétig tanácskoztak, egy távoli kastélyban a semleges területen. A megegyezés napján azonban olyasmi történt amire senki nem számított. Földrengés sújtotta a környéket, megnyílt a föld, mindenütt szakadékok keletkeztek, és a mélyből gyilkos, mérges gőzök törtek elő. A két vezető még háborúban tért haza, de mire legközelebb találkoztak, már a legerősebb szövetségesei voltak egymásnak. Ugyanis pár nappal a földrengés után már nem csak gőzöket eregettek a mélybe vesző szakadékok. Fények törtek elő, és aki csak belenézett, megtébolyodott. A semleges övezet és a frontok napok alatt kiürültek. A titokzatos betegségben szenvedőket néhány medimágussal otthagyták a fronton, nem merték megkockáztatni, hogy beviszik őket a városokba. A kiürült területeket egy éjszaka alatt belepte egy sötét, fojtogató köd, amibe ha valaki belépett, többé nem tért vissza. A sietve felhúzott cölöpvárak voltak a környéken lakók utolsó menedékei. Ahol fény volt, onnan a köd eltakarodott, ezért az erődökbe tűzmágusok utaztak, akik egy ragyogó fénykerítést húztak a határon. Az elfekkel megszakadt minden kapcsolat. Miután az egykori frontvonal kiürült, és a véres csatamezők a Köd birodalmává váltak, elkezdtek a városokban feltünedezni árnyékban járó, sötét csuklyás alakok, akik az elesett katonák családjait zaklatták, de mikor megpróbálták őket elkapni, szó szerint köddé váltak – ugyanazzá a nyomasztó köddé, ami a határokon terjengett. A fénykerítésen kívüli falvak lakói különös, torz alakokról beszéltek, akik minden magányos élőt elragadtak, akár tyúk, kutya vagy gyerek volt az. Végül, miután már lassan egy évig éltek együtt a köddel, az első támadások megindultak az erődök ellen. Különös, csuklyás katonák, kiknek semmi felszerelésük nem volt köpenyükön és egy szál kardjukon kívül, mégis elijesztettek minden élőt a közelükből.