Szóval hétfő este koncertek után nézelődtem, és feltűnt, hogy az összes Maximum the Hormone már teltházas, úgyhogy arra csak május végén tudok eljutni legjobb esetben. Viszont ha már arra jártam, megnéztem, van-e Sex Machineguns koncert – ez a másik japán metálfavorit. És megdöbbenve láttam, hogy igen, van… Az egy probléma, hogy hétfő este egy kedd esti koncertet megtalálni elég merész, pláne egy ilyen bandánál. A közeli boltban nem is lehetett már rá jegyet venni, viszont telefonon sikerült foglalni – persze nem tudok én annyira japánul, úgyhogy az amerikaiak segítettek. Egy kicsit drága volt a jegy, de a koncert napján ez nem is csoda. Odamentem jóval korábban, aztán bejutottam és túléltem első japán koncertem. Vélemény: teljesen más.

A zene nem, de a koncert maga nagyon. A zenekar egy jól ismert koreográfiát ad elő, és ha valaki veszi a fáradtságot, hogy megnézze az iménti link mögött a videót, akkor láthatja, hogy a közönség szintén. Míg egy nyugati koncerten a közönség elég véletlenszerű, van aki headbangel, van aki pogózik, van aki ugrál, csápol vagy énekel – itt nem. Mindenki teljesen egyszerre pörgeti a haját, egyszerre csápol, pont, ahogy a koreográfia diktálja. Teljesen hiányzik a véletlenszerűség, a spontaneitás, a rock lényege: a vadság. Ráadásul iszonyatmód túl van hangosítva, lazán túl van az egészségre káros határon, a bal fülemre szinte megsüketültem, még most is zúg, pedig már másnap délután van… Mindazonáltal a koncert maga jó volt. Élveztem, bár a pogó nagyon hiányzott. Shingo Star (a basszer) meg nagyon nagy arc, hihetetlen stílusa és nagyon beteg hangja van.

A koncerten összebarátkoztam egy “sráccal” (csak idézőjelben, mert már harminc körül jár) (Hiro), aki aztán vagy tucatnyi további embernek mutatott be. Gitáros, a Bad Diction nevű (volt) bandában játszott, és történetesen a Machineguns-tagok haverja. Vicces, hogy Japánban én milyen “öregnek” látszok: míg én a 27-28 éves új ismerősöket húsz körülre becsültem, ők engem 28-nak… Ezen (meg a japán beszédemen) jókat mulattak abban a nagyjából két órában, amit együtt töltöttünk a koncert után (fél tíz körül ért véget). Amikor aztán elváltak útjaink, felhívtam Radot, hogy akkor mi újság (ugyanis úgy volt, hogy Shinjukuba mennek), és kiderült, hogy Fuchuban karaokéztak. Úgyhogy odamentem, vettem magamnak egy kombiniben valami kaját (majd éhen haltam addig), és valamikor hajnalban értem haza, egy körüli ébredéssel. Fölfedeztem, hogy a bringám első kereke meghalt, úgyhogy majd kell szereznem egy belsőt. A közeli kombiniben vettem fogkrémet, majd mostam, halat sütöttem, “ebédeltem” (öt után?), most meg tervezek tanulni. Majd.