Mára is kijutott a jóból. Reggel fölkeltem, úgy valamikor, nem rémlik, mikor, aztán az első angolig semmit nem csináltam, csak megnéztem az első két részt a K-on! nevű középiskolás-csajos-zenekaros animéből, jó. Aztán most vacsorához meg még kettőt, de közben eltelt a nap.

És nem mondom, hogy üresen.

A beszélgetős angolon bejött végre a kívánságom, hogy kivételesen ne egy állandóan japánosan hümmögő (nagyon idegesítő ez a szokásuk, ha angolul próbálnak beszélni, japán nyelv mellett természetes) sráccal hanem egy lánnyal (ez esetben a hümmögés se érdekel), úgyhogy legalább az óra fele kellemesen telt. Sokkal szívesebben beszélgetek angolul egy angolul bájosan nem tudó japán lánnyal mint egy angolul fárasztóan nem tudó sráccal. A két mondat ugyanaz lett?

A nap poénja az volt, amikor a két angol között odajött hozzám egy srác, hogy vagyok-e már zenekarban (a klubon belül egy ember max három zenekarban lehet benne), és hogy nem akarnék-e az énekesük lenni. Én. Énekes. (Döbbent arckifejezésem elképzelendő.) Udvariasan megkérdeztem, hogy ezt komolyan gondolják-e (igen) és hogy hallottak-e vasárnap a karaokéban (nem). Punkzenekar, főleg nyugati dalokkal, meg amúgy is, persze hogy vállaltam.

Hazaérve pedig valami hirtelen ihletésből (miközben ebéd címszó alatt elfogyott a tegnapelőtti csilisbab maradéka) telepítettem a VirtualBox nevű virtuális gép programot, amikor meg este mentem kenyeret venni (a tejet persze elfelejtettem) már a Windows 7 települt (MSDN, ELTE, satöbbi) rá, megy is meglepően gyorsan, még ha mellette a linuxot rendesen használom is. (Értsd fut böngésző, zenelejátszó, torrentkliens, csevegőprogram, levelező.) Majd kipróbálom rajta a játékokat és a Fireworks-Flash kombót is, optimista vagyok.