A negyedik napom először is halovány másnapossággal indult, ami az előző estét tekintve annyira talán nem meglepő. Kijelentkeztem a szállóból és nekiindultam északra. Busszal. A buszpályaudvar felé út közben kiszúrtam egy információs pontot turistáknak, szereztem térképet meg egy japán srácot, aki hősiesen elbaktatott velem a McDonald’sba reggelizni aztán a buszhoz is. Azóta se tudom, mi vezette, de jót beszélgettünk.

A buszút Nahából Nagoba beletelt vagy három órába, aminek a javát végigaludtam, a maradékban pedig küzdöttem a hányingerrel. Sikerült gond nélkül odaérni, de ezzel az útnak még sehol nem volt vége. A célpont ugyanis a Chiraumi park volt, ami egyrészt egy akvárium, másrészt botanikus kert, harmadrészt szép fövenyes partja van. A nagoi buszpályaudvarom vártam vagy egy órát, ami közben rádöbbentem, hogy a japán stílusú vécének megvan az a nagy előnye, hogy nem kell ráülni, ergo hozzáérni – mert egy vidéki japán állomási vécé nem sokkal jobb, mint egy magyar… Még egy óra busz után megérkeztem a célhoz.

Kép erről a részről azért nincs, mert út közben (természetesen) lemerült a telefonom, úgyhogy nem tudtam fotózni se – se mást…

Mivel csak pár órám volt zárásig, úgy gondoltam, inkább a kertet nézem meg, az akváriumot és a partot másnapra hagyva. Olcsó ugyan nem volt, de hogy csodaszép, az biztos. Aztán amikor a kilátóban álltam, tűnt fel egy közeledő fekete felhő. Már záróra volt, úgyhogy indultam visszafelé, de esőben, szállás nélkül, maradjunk annyiban, hogy nem voltam túl lelkes. Gondoltam arra is, hogy a park valamelyik házikójában/pihenőhelyén éjszakázok, de inkább elindultam visszafelé. Út közben elkeseredésemben megkérdeztem egy láthatóan méregdrága hotelben is, hogy nincs-e szabad szobájuk, de (szerencsére) nem volt. Úgyhogy mentem tovább, mert rémlett, hogy a busz elhúzott anno egy kombini mellett – ott pedig tudtam volna telefontöltőt venni, vagyis tudtam volna valami szállást keresni. De aztán a legváratlanabb helyen jött a segítség: közvetlenül a kombinivel szemben volt egy négyemeletes panelház, az oldalán pedig eldugva a jelzés, hogy szálló is van benne. Haha!

Bementem, megkérdeztem, és egy pár perc adrenalinőrlés után mondták, hogy szerencsére valaki épp visszamondta a foglalását, úgyhogy beférek. Befértem. A társaság nagyon jó volt, a hely hangulatos és kellemes – bár másnap reggel hatkor a reggeli tornára felszólító hangosbemondó kicsit fejbevágott (azt hittem, valami katasztrófa, földrengés, vulkánkitörés, tájfun támad). A helyről magáról később még tervezek írni, mert ígértem nekik reklámot, Yoshika a neve amúgy. Mint mondtam, a társaság jó volt, úgyhogy csapra került egy s más, többek között pár üveg kommersz vörösbor és egy remek mongol vodka.