A hatodik napom indult azzal a kora reggeli ébresztővel, amiről már írtam. Azért reggel hétkor még nem volt hangulatom fölkelni, úgyhogy aludtam még pár órát. Aztán a Yoshikás “srác” (nem tudom, hívhatom-e srácnak, mert azt hiszem, közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz, de művész és nagyon hippi) elfuvarozott a Kouri-szigetre, ahova az igazi trópusikék tenger fölött ível át egy híd.

Első dolgom természetesen (egy fagyi után) egy csobbanás volt a tengerben, aztán csak süttettem magamat a napon. Azt nem tudom, hogy tényleg láttam-e mantát úszni, vagy csak hamis emlék abból, amit a Yoshikás srác mesélt, a lényeg, hogy elvileg ott élnek vadon (is). Közben az is kiderült, hogy közeledik egy tájfun, ami miatt valószínűleg másnap se busz, se semmi nem lesz… Ennek előszeleként csöpörgött is egy kicsit, de csak épp annyit, hogy összecuccoljak és visszamenjek a szállásra (ami szintén Yoshika volt, majd részletezem), kölcsönözzek egy biciklit és nekiinduljak a szigetnek. A nagyon ősi romokat nem találtam meg (elvileg volt valahol valami többezer éves tűzrakóhely valahol), cserébe körbetekertem a szigetet. Út közben találtam egy szép partot…

… ahol végre csináltam egy homokba süllyedős képet is.

Aztán kivágtam magam a bozótból (igencsak el volt dugva az a part) és megmásztam a hegyet a sziget közepén. Vagy inkább magát a szigetet. A lényeg, hogy megtaláltam a helyi vízművet, és tartok tőle, hogy összezúztam egy párocska randiját. (Egy félmeztelen raszta felbukkanása nem hiszem, hogy jót tett a hangulatnak, bár a srác előzékenyen felajánlotta, hogy lő egy képet, lásd Facebook.) De legalább a kilátás szép volt.

Aztán lefelé átzúgtam egy készülődő szentély-fesztiválon (meredek volt az út, na) és kicaplattam a hullámtörő végére. Egyik oldalról a napnyugtát csodálhattam…

… a másik irányból pedig már a tájful előszeleként jött egy kisebb eső. Az eső ugyan nem ért el hozzám, de a szivárvány, amit a lemenő nap rajzolt a felhők alá, hihetetlen látvány volt.

Aztán visszamentem a szállásra, ettem valamit és hosszasan beszélgettem az ott dolgozó pincér- és szakácslányokkal. Egyikőjüket megtanítottam csomózni, cserébe csinált nekem ilyen telefonra akasztható kis izét, rajta a nevemmel, a háttérben egy kígyóval (kígyó évében születtem, ugye).

A hely elég nyitott volt, úgyhogy a tájfun ellen már este készülődtek, lekötöztek és bezártak mindent. Nameg ha már nyitott, volt élővilág is. Például találkoztam egy szitakötővel…

… meg később, amikor zuhanyozni mentem, egy kis gyík szaladt a falon.

Elég nehézkes volt a társaság, de azért egy órát úgy-ahogy elbeszélgettünk. Aztán mindenki eltűnt erre-arra, úgyhogy lefeküdtem. Nem mondom, hogy jól aludtam volna…