Tavaly télen egyszer már nekifutottam a Tanigawának, és gond nélkül meg is másztam a hóban – épp csak az előcsúcsot, nem a főcsúcsot. Ráadásul nem is a lábától másztam akkor, hanem a gerincnél lévő sípályáig felvonóval mentem. Ideje volt hát most bepótolni a hiányosságokat!
A felvonó aljától a csúcsra felérni most úgy három óra volt. Az útvonal meglepően komoly volt: több helyen is voltak rögzítve láncok, hogy fel lehessen jutni a nagyobb sziklákon. Ez meglepett, mert az volt a benyomásom, hogy a Tanigawa az egy kezdő-barát hegy. Aztán kiderült, hogy a benyomásomban volt a hiba, mert ugyan a felvonó tetejétől tényleg nem nehéz a terep, az egyik leghalálosabb hegy Japánban.
Nekem szerencsére nem okozott különösebb gondot. Meredeknek meredek volt, és örültem, hogy volt nálam egy könnyű kesztyű a sziklás részekre, de veszélyesnek sehol nem éreztem.
Az idő sajnos nem volt valami jó. Bár szerencsére nem esett, végig ott ült egy felhő, amitől minden (főleg a hideg láncok) nyálkás-nyirkos lett, és persze kilátás is nulla. Érdekes volt, hogy mennyire más a táj a behavazott télihez képest. Ha választhatok, nekem a tél jobban tetszett (az ösvény is könnyebben járható volt havasan, mint kövesen).
Így is elég sokan voltunk a hegyen, ugyan az én útvonalamon szerintem aznap csak én mentem (senkivel nem találkoztam út közben). Többen is voltak, akiknek láthatólag ez lehetett az első magasabb hegyük, mert tornacipőben és pamutruhában tolták. Egy szegény lány pont előttem esett hatalmasat a köves ösvényen… nem irigyeltem.
A hegy lábától a csúcson át a felvonó tetejéig végül öt óra körül volt az időm. Megfelelt!