Sikerült jó hosszú napot csinálnom magamnak. A szikla/falmászós bagázzsal mentünk (sokadjára) mászni a mitakei folyópartra. Egy egész kis könyvnyi, sokféle nehézségű probléma van a folyóparton. Mivel közigazgatásilag ez még Tokió, ráadásul ha jár a Holiday Rapid, akkor átszállás nélkül ida lehet a belvárosból jutni, nagyon népszerű (úgy általában kirándulóhelyként is). A sziklákat (a rücskös és fájdalmas Mizugaki-beliekkel ellentétben) itt a folyó relatíve simára csiszolta az évek alatt, így bár nem tépi véresre a bőrt, cserébe csúszik.

A társaság többi tagja kora délelőtt tervezett odaérni, ami elé nekem pont belefért még egy három órás-tíz kilóval terhelt edző túra Sogakura. A Denali előtti időszakban számtalanszor jártam már arra, bár a Yamapra csak egyszer raktam ki. Majdnem ezer méter emelkedő van benne, ami pont jó volt az edzéstervben ajánlott 3000 láb helyett. Ráadásul ma gyorsabb is voltam, három óra alatt végeztem.

Számoljunk hát vissza. Kilenc körül jönnek a többiek. Nekem három óra a túra. Hat után nem sokkal már ott kéne lenni. Az első vonat öt előtt kevéssel indul a környékemről arra. Ami hajnali fél négyes kelést jelent. Ami pedig kialvatlanságot. De ha ez az ára, hát ez az ára…

Ma a “szokásos” két mászótárs mellett csatlakozott egy volt kollégám is (aki mellesleg azóta az ő kollégájuk), így reméltem, hogy ma talán több “könnyebb” sziklával is próbálkozunk és nekem is lehet egy kis sikerélményem. Nem indult fényesen a dolog, mert ugyan egy V1 (6kyu) meglett elsőre bemelegítésként, a következő V2 (4kyu) nem akart sikerülni. Csak úgy kipróbáltam a szomszédos V3 (3kyu) start-fogását, és meglepetésemre ez meg ment. Bár végül nem sikerült teljesíteni (kicsúszott az utolsó mozdulatnál az egyik lábam), legközelebb menni fog.

Végül aztán (mint mindig) délután három körül mindenki kezdett elfáradni, úgyhogy a fagyi-szikla körül búcsú-másztunk egyet zárásként.

Kíváncsi vagyok, hogy belefér-e még majd a novemberbe még egy ilyen. Ha nem, akkor jövőre.