Azért csak sikerült ma egy délután – egész pontosan három és fél óra – alatt megírnom egy fél színdarabot. Nem rossz, nem rossz. Most már nem tudom, mit csináljak. Szerintem fogom magam, és leheverek az ágyamra CáPAcát olvasni, mert az nagyon jó. Ha meg azt megunom, akkor fogom Richard Bach egy könyvét, a Jonathan, a sirályt, és azt olvasom helyette. Vagy még kitalálok valamit, bár sportolni biztos nem megyek, mert ma egy tüsszentés után megint úgy megfájdult a bal oldali bordáim környékén valami, hogy délig levegőt is alig tudtam venni. Mondjuk most már egy kicsit sokkal jobb, de azért nem akarok kockáztatni. Még az is lehet, hogy írok egy levelet. Ma már úgyis írtam egyet. Vagy verseket. Ki tudja. Én nem…

Na, ma azért jó volt. Reggel mentem könyvosztásra, nagyon jól sikerült megszerveznünk az évnyitó műsorát (igen, minden Bolyais örülhet, ismét mi csináljuk), aztán volt két órám punnyadni – pontosabban három, csak erről én megfeledkeztem, úgyhogy egyet elvertem a könyvtárban, Harry Potter 7 “review”-t és Dorian Gray-t olvasva (ez utóbbi egy nagyon jó könyv, Oscar Wilde írta). Reggelről egyik legjobb elfoglaltságom az volt, hogy a Mary Poppins művekben szereplő legjobb szó, a “szuperkalifradzsilisztikexpialidózus” című eposzt kigondoltam tisztán fejben visszafelé. Erre az ihletésem az volt, hogy Mary a filmben, a lóversenyes jelenetnél, amikor konkrétan erről a szépséges szóról énekelnek Burttel, csak úgy a hecc kedvéért elmondja visszafelé. Természetesen megérteni nem lehet, úgyhogy kigondoltam visszafelé. Tényleg fejben. Fogadás volt u.öcsémmel. Tessék:

suzódilaipxekitszilidzsarfilakrepusz

Egész úton a suliba ezt mondogattam, meg ott is megosztottam mindenkivel, akivel csak tudtam – nem volt meglepetés, hogy szinte mindenki hülyének nézett, pedig igazán nem volt semmi meló megfordítani. Azért valaki büszke rám?