valeblog

Valahogy amikor leülök Esterházy-t olvasni, mert ez is előfordul, főleg ha itthon vagyok, akkor azt veszem észre magamon, hogy egyrészt elkezdek ilyen hosszú és nagyon avantgárd (nem) mondatokat írni, másrészt pedig látom magamat, ahogy valamikor ötvenes éveim körül ülök egy kellemesen világított, magas mennyezetű faborítású dolgozószobában, ahol a falak mind-mind könyvespolcok, bár lehet, hogy egy-két festmény (csak hogy teljesen régimódi legyek, mert nem tetszenek a képek, amiket hagyományosan ilyen hangulatú szobákba beleképzelek, egy absztrakt meg valahogy nem illene, és akkor ismét ugrik a szoba kellemes, meleg, otthonos hangulata, amit lehet hogy amúgy is csak én képzelek – bár eleve az egészet én képzelem), és írom a nagy művemet, amihez egész életemben gyűjtöttem az érzéseket, a pillanatokat. Nem tudom, regény lesz-e vagy lesz-e egyáltalán, de tényleg érzem néha, hogy ezt is bele kell majd írni, meg azt a látványt is, meg a halál élményét, mármint nem a sajátomat, azt egy kicsit problémás volna. Mondta (írta) anno LC, hogy hosszú még az út, ami előttünk van, és van időnk. Valahogy amikor már a szüleim is azzal köszöntenek születésnapomon, hogy a “harmadik x kapujában”, akkor nem tudom így érezni. Tizenévesen nem voltam őrült, most meg már nehéz bepótolni, bár mindent megteszek ez ügyben. Tíz év múlva már kéne valahol lenni, hogy ne legyek tipikus modernkori harmincas szerencsétlen. Inkább lennék szerencsés, csak nem tudom, tíz év, pardon kilenc év hét és fél hónap alatt hogy fogom megvalósítani az álmaimat, amikor még azt se tudom, mik azok. Egészen. Ebből előreláthatólag legalább négy év japánban még, utána remények szerint Amerika, ha sikerül, és már csak négy-öt év lenne hátra, pedig még sehol. Esetleg motorom már lenne. Vagy hazajövök asszonyt szöktetni. Az még az elkövetkező másfél évben nem esedékes (tanulmányok, satöbbi), utána majd meglátjuk.

Egy reggel ötös kelés, egy földrengés, sok óra reptéri várakozás, majd még több óra repülés, éjfél körüli taxizás, egész napos metrózás és találkozás, nagymama-látogatás, reggeli templom és egy remek töltött káposzta ebéd után végre leültem, kellemesen elhelyezkedtem a fotelben és a vezeték nélküli hálózat előnyeit kihasználva innen pötyögöm ezt a bejegyzést. A reptéren csak azért vártam sokat, hogy ne egyedül kelljen kimennem – így tudtam a románokkal és Radoval menni, bár utóbbi barátnőjével (aki elé ment) már nem tudtam találkozni. Majd januárban… A repülőút Rómáig hosszú volt és unalmas. A korai kelés miatt nem tudtam teljes erőbedobással olvasni. Amúgy a Twilight (Alkonyat?) első kötetének első felét olvasom – japánul ugyanis az első rész is két kötetben van kiadva. (Nem tudom, hogy az eredeti is furcsa-e vagy csak a japán fordítás, de néha már nagyon bosszantóak az ikerszavak…) És mielőtt bárki kérdezné, azért ez, mert a Harry Potter után talán ez van a legérthetőbb nyelven írva. És tényleg. (Az Arséne Lupin könyvemet még nem tudom olvasni.) A repülő se volt tökéletes, a kis “üléshátulj-számítógépek” teljesen meg voltak őrülve. (De legalább volt rajta Legyen ön is milliomos angolul.) Rómában egy órával többet kellett várni, aztán ‘Pesten taxiztam. Reggel rohangálás, a Moszkván és a Deákon már az ellenőrök furán néztek rám ahogy öt percenként felbukkantam… Találkoztam Gigivel, Szandival tervezetten és egyszer suexID jött szembe. Aztán mentem korcsolyázni Sorssal, a Földalattin már megjegyezték az ellenőrök hogy olcsóbban kijöttem volna egy bérletből. Lehet. Ma meg az ebéd… Nagyon finom töltött káposzta, tényleg az a tízujjnyalós fajta. Most pedig lelkes… semmittevés?