Ma délután a “Szerdatársaság” irodalmi délutánján voltam. A téma a vers volt, a vers maga – azaz hogy meddig is tart a vers, hol kezdődik a próza, mi teszi a verset verssé, mi egyáltalán a jó vers és miért. Főleg az avangárd szabad versre volt kihegyezve a dolog, ami nem is lepett meg, ami viszont sokkal inkább, hogy mennyire berögződött álláspontokat lehetett hallani, mennyire rugalmatlanul hallgatták mások véleményét és mennyire nem vettek át belőle semmit. Dacból?
Elhangzott, hogy mi kell a vershez: ritmus. Elhangzott, hogy a vers csak akkor lesz vers, ha jambusok meg trocheusok vannak benne – ahhoz képest nem egy “jó vers” hangzott el, amiben meggyőződésem, hogy legfeljebb véleltenül jelentek meg ezek a – szánom, de számomra ismeretlen ritmusú – verslábak. Amin jót mulattam, hogy a haikut a modern kor divatos nullájának tekintették, csak mert se rím, se ritmus nincs megkötve. Ezt olyan valakitől, aki a huszonegyedik század elején még mindig a Vörösmarty-féle versfogalmat tartja – bár Petőfitől is hangzott el valami nagyon “modern” mű. Különösen azon szórakoztam, hogy ezután egy olyan verset neveztek “jó versnek” és nagy művészetnek, ami a zenében nagyjából a Skinny Puppy.
