Ahhoz, hogy nyugodtan lehessen kutatni az én megjelenési formái után az ókori filozófiákban – merthogy nyilván nem elég mindig csak a legelső formát megtalálni és jellemezni, hanem a későbbi, még mindig ókori változatokat is hasonlóképpen kellene vizsgálni, nem beszélve a későbbi én-képekre gyakorolt befolyásukról –, ideális kiindulási pont lehet, ha önkényesen kiválasztunk egy időpontot, amikor az ókorban virágzott a bölcselet, és ebből a pontból két irányba kiindulva végigtekintünk a történelmen. Mondjuk először lehet, hogy tisztázni kéne, hogy tulajdonképpen mit takar az, hogy “én”…
Ennek az írásnak viszont megvan az a jó hatása, hogy felgyújtotta bennem végre azt a lángot, ami olyan csinosan kialudt az utóbbi időben. Folytatása lesz még, úgy érzem. Legalábbis lesz egy kimerítő írásom az énről és a kapcsolódókról… (Észreveszem magamon, hogy rászokok a melléknevek főnévként való önálló használatára. Kierkegaard rossz hatásai.)