Ez is egy EFOTT-os történet… A kempingben ugyanis minden reggel nyolc-kilenc körül (tehát a legaktívabb és legmélyebb alvás idején) felhangzott Péterfy Bori örök érvényű (?) slágere, a Vámpír, egy vicces legény meg néhány hasonlóan vicces vokalista (ezt a szót a FireFox helyesírás-ellenőrzője alácakkozta, hogy nem ismeri, és felajánlotta helyette – többek között – a vodkalistát) leányka jóvoltából, csak úgy ébresztőnek. Onnantól kezdve, ha az uszodában, a fesztiválbuszon, kocsmákban vagy egyáltalán akárhol valaki elkezdte dúdolni, énekelni azt, hogy…

Előző életemben denevér voltam
Nappal aludtam, éjjel éltem én
Vakon repültem, de rád találtam
Megharaplak, mert a véred az enyém

Hova harapok most beléd titokban?
Meleg vér folyik lassan a nyakadra
Mert nincs ma más, csak vérszívás
Semmi csábítás, mert úgysem kell belőled más

Péterfy Bori & Love Band

Onnantól kezdve teljes együttérzésben volt része az illetőnek, mondhatnám, hogy a kempingezők közti összetartás szimbóluma lett a mindennap reggeli ébresztő. Egyébként volt Péterfy Bori koncert, ott voltam, és jelentem, jó volt. Bár lettem volna Amorfon is, amíg még lehetett! Anno a Nightwish-el voltam ugyanígy, amikor Tarját kidobták…

Azaz EFOTT. Mondjuk az igaz, hogy nem ott volt szó erről a fülbehányós dologról (bár talán ott nagyobb aktualitása lett volna), hanem a családi nyaralásunkon mulattunk azon, hogy a lift falára szerelt kis címkén a következő állt: “A felvonó fülkében dohányozni tilos!”

Egyáltalán mit kerestem én az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozóján, amit idén Dunaújvárosban (Sztálinvárosban – “Szép az élet, baszni jó, éljen a Szovjetunió!” (Prosectura) – ahogy egykor hívták) rendeztek meg? Inkább az a kérdés, hogy hogy kerültem oda: a drágaságom vetette fel egyszer csak hogy mi lenne, ha mennénk. Úgyhogy mentünk, bár részemről teljesen hitelbe (nem sokáig, mert hamarost kész lesz két melóm, amiből már a Szigetet is fogom tudni finánszírózni). A bili buli meg hatalmas volt.

Na. Az elmúlt két napban kis országunk nagy fővárosában voltam és buliztam. Jól. Kedden dél után nem sokkal indultam itthonról, pásztón aztán csatlakozott hozzám bulitársam, egy csinos és nagyon jó fej japán csaj társaságában, akit egy nagyon segítőkész úr “karmai közül mentett ki”. Na, hát ezzel ugye megvolt pestig a vonaton a program, de sajnos a keletiben búcsúzni kellett. Miután felszáradtak dús záporként hulló könnyeink (és elég gyorsan száradtak abban a dög melegben), felpattantunk egy buszra, majd egy villamosra, és rövidke (fél óra fölötti) utazás után megérkeztünk a koleszba, ahol a “koszt és kvártély”-ból a kvártélyt megkaptuk. Hamar, hamar irány a Sziget!

Tegnap (és már nyilván ma) voltam Pásztón egy ingyenes rockfeszten. Kifejezetten jó buli volt. Tényleg, nagyon jól eltaláltuk a hangulatot, a tudatállapotot és úgy egyáltalán az egészet. Ha minden igaz, sleeplessness is ott volt, csak nem találkoztunk. Vagy legalábbis nem tudok róla. Szóval… természetesen a vonzó név az egész buli kapcsán a Road volt. Igencsak jó koncertet adtak nekünk, bár a hangosítás olyan furcsán volt megoldva, hogy a második sorban, középen nem lehetett hallani az éneket. Egyáltalán. Ettől függetlenül jó volt, szóval képzelhetitek így a hangulatot. A mi részünkről pár üveg ilyen-olyan vörösbor biztosította, hogy a szünetekben se punnyadjon le az élet. Na jó… erről az estéről nem tudok összefüggő értelmes szöveget alkotni – egyszerűen túl jó volt ahhoz.

A fene rágná meg. Ismét csak nem sikerült időben elküldenem a postot, az opera kifagyott, gépelést kezdhetem elölről.

Szerdán ugye írtam a koránkelésről, a próbákról meg a hihetetlen hosszú bringatúrámról… Csütörtökön is sajnos korán kellett kelnem, mert ugye évzáró, és szervezők is vagyunk, szóval nyolcra ott kellett lenni. Maga a ceremónia meg a műsorok meg hasonlók egész gyorsan lementek, és mivel nem kellett egyenruhában feszítenünk, egész kellemes is volt a klíma – legalábbis annál biztos kellemesebb, mint amilyen öltönyben lett volna. A bizonyítványom egész tűrhető lett, szerintem a legjobb ebben a suliban – mindössze négy négyes és egy hármas (kémia, hogy a fene rágcsálná meg a hidroxilcsoportjait). Utána még egy-két órát évzártunk barátokkal, aztán már csak itthon “nyomogattam a gombokat” (ahogy atyám szokta mondani), olvastam a Svejket, mászkáltam erre-arra meg estefelé már pakoltam is.

A pakolásra a másnapi WAN2 fesztiválra való indulásom a magyarázat. A 6:40-es vonattal indultam, hatvanban ültem vagy másfél órát, mivel késett a kapcsolás, de még így is egy óra felé már odaértem. Első nap ugye a két fő attrakció a Tankcsapda és az Apocalyptica bulija volt, de ezekről a részleteket az előző postban olvashatják az angolul tudók.

Éjszaka természetesen nem aludtam semmit, elvégre nem azért mentem – ráadásul a sátor is tele volt. Második nap (ami a fesztivál életében már a harmadik volt) a nap is többet sütött, az eső sem esett, a sár is száradt valamennyit (azért nem sokat), szóval az időjárás is a szervezők mellé állt végre. Azért a felhozatalra sem lehetett panasz, egész délután a nagyszínpad előtt álltam, mivel ott volt igazán nekem való a program. Az első zenekart, a Bridge to Solace-t nem hallottam, mert asszem akkor kajáért mentem vagy valahol kint voltam, nem emlékszem pontosan. Viszont a következő Cadaveres-re annál inkább. Ez a zenekar azt hiszem, valamilyen metalcore-szerűséget játszik, elég színvonalasan, hangulatosan. Jó bemelegítés volt a folytatásra. Amúgy őket már hallottam a Woodrock feszten is itt Tarjánban, akkor is hasonlóan jó bulit kreáltak a srácok.

Őket követte a Subscribe, akiket én addig nem ismertem, de egyből felismertem a jellegüket: ezek a népek itt a magyar Bullet For My Valentine. Ergó jó dallamos, énekelhető, néhol vicces, néhol könnyes emo-punk-core zenét játszanak. Nekem nagyon tetszett, de nem hallgattam végig, inkább kimentem pizzázni =).

Amikor onnan visszaértem már az Iron Maiden tribute zenekar, az Iron Maidnem játszott. Őket is hallottam Woodrockon, így tudtam mire számítsak, és nem is csalódtam. A Maiden legnagyobb számait játszották, méltó tisztelettel és hozzáértéssel. A lényeg, hogy jó volt.

A következő HétköznaPI CSAlódások neve már minden magyar punknak kell, hogy jelentsen valamit lévén ők a hazai punkzene egyik legnagyobb zenekara. Sajnos a kedvenc számaimat (Agónia, Viktor) nem játszották, de amiket játszottak, azok el voltak találva. A tömeg egy kicsit ritka volt egy jó pogóhoz, de azért valami volt ott… Először meglepődtem az énekesen, aztán lettem informálva, hogy sajnos az előző, “Vili bá'” elhunyt =(.

Az utolsó szó hangulatához illő névvel következett a Depresszió. Ők is Woodrockos zenekar voltak, meg ismertem is őket korábbról, így természetesen az első sorból tomboltam. Nagyon nagy koncertet teremtettek, ahogy azt tőlük mindenki el is várta. Minden ott volt a szeren, és mivel eléggé divatba jöttek, a tömeg is vagy háromszorosára dagadt a PICSÁhoz képest.

Aztán jött a Paradise Lost. Wow. És mégegyszer: wow. Ezek igazi nagy profi zenekar voltak, olyan színvonalon játszottak, ahogy eddig én csak a Dream Theatert hallottam anno tavaly nyáron a PeCsában. Igaz, hogy piszok sokáig hangoltak, de megérte. Hihetetlen nagy számokat játszottak, és bár nem tudom fejből az összes művüket, mindegyik ismerős volt, tehát tényleg a legjobbakat válogatták össze. Jó hosszú koncertet adtak nekünk, meg még egy bónusz számot is, miután visszatapsoltuk őket. Nagyon élvezetes buli volt, számomra a top, bár nagyon fáradt lettem már a végére.

Aztán jött a csend, néhány felpörgető lötyi, még egy éjszakányi virrasztás, aztán kora reggel a hazaút…

A vasárnap nem volt semmi… itthon ugyan teljesen normál volt minden, a “nem volt semmi”-t azzal érdemli ki, hogy milyen fáradt voltam… Délután öt körül “ledőltem egyet pihenni”, aztán valahogy tíz körül ébredtem. Megnéztem néhány rajzfilmet az A+on, aztán fél tizenkettő körül vissza az ágyba.

Tegnap aztán jót aludtam, teljesen fess voltam és üde. Délután bringáztam egy nagyot, vettünk nekem egy király inget, szóval végre helyreállt minden. No igen, de holnapután meg egy hétre megyünk a Balatonra nyaralni…