Tag: magyar

Világ

Nem tudom már, hogy egész pontosan mi ihlette, de az elmúlt pár napban elkezdtem egy világot megalkotni. A cél egyértelmű, később írni a világba egy vagy több regényt. Már egész jól alakul, bár még semmit nem írtam le belőle. Próbálom úgy megcsinálni, hogy ne legyenek meg benne azok a (logikai és egyéb) hibák, amik általában a regényekben annyira zavarnak. Mint például az, hogy irreálisan kicsi a világ. Vagy hogy a történet színhelyén kívül nem történik semmi, egyáltalán nincsen mozgás a világban a történeten kívül.

Igazából azért nem a történettől kezdem, mert még gőzöm sincs, hogy mi is történjen igazából, bár a világtörténelmi nagyságrendű eseményeket már nagyjából kitaláltam. Viszont a (majdnem) teljes ötlettelenség helyett szebb kifogás, hogy a fent említett “hibákat” akarom elkerülni, úgyhogy először a világot dolgozom ki.


Schmitt Kína

Először is azt a véleményemet szeretném kifejteni, miszerint a kínai emberek jelentős része bunkó paraszt. Abba bele se megyek, hogy amikor a komppal utaztam Kínába tavaly, miket láttam, mert az esti csöndben recsegő fingás, az egész hajót bezengő ordenáré turházás és az, hogy még a legnagyobb pocakos papák is mindig a hasuk fölé húzták a trikójukat (gondolom, hogy szellőzzön), csak a kezdet. Inkább durva az, hogy még azok között is vannak ilyenek, akik Japánba jönnek tanulni. Az egy dolog, hogy a szakadt papucsból és az undorítóan retkes pólóból kétszáz méterről fel lehet őket ismerni, de ha nem egyedül vannak, még hangosak is.

Kapcsolódó élmény, hogy az utóbbi időben elég sok vicces képet láttam Schmitt Pál elnökúr beszólásaiból. Eddig abban a hitben éltem, hogy valami korábbi bakija nyomán egy-két vicces lóhere-huszár alkotja ezeket, de aztán kiderült, hogy nem, ezek igaziak. Csak azért számít ez, mert ha egy ilyen ember lett (lehet) Magyarország elnöke, akkor tényleg nem érdemes hazamenni.


Bringatúra nómenklatúra

Tegnap délután végül elvittem a bringámat egy tesztkörre. Egy kicsit máshogy sikerült, mint terveztem. Első körben elmentem felfújni a kerekeket, mert a kis pumpával, amit úti biztosítéknak vettem, ha esetleg defektet kapnék, elég macerás felfújni. Aztán keresztül a városon a városházára intézni ezt-azt. Az öt perces út során sok apró kényelmetlenséget megéreztem, többségüket szerencsére egy jól irányzott csavarhúzás megoldotta. Aztán úgy döntöttem, hogy megyek egy kisebb kört valamerre, az irányból végül is Dél-Hikone lett. Csak út közben (balszerencsémre?) megláttam egy közlekedési táblát, ami azt hirdette, hogy Oumi-Hachiman csak 25 kilométerre van, úgyhogy arra vettem az irányt.

Menet közben egyszer kiesett a bal pedálom (nem húztam meg külön előtte), ami csak azért volt igen kellemetlen, mert mivel eredetileg nem terveztem hosszabb utat, nem vittem magammal csavarkulcsokat, úgyhogy kézzel kellett visszahajtanom (szerencsére sikerült). Végül aztán csak az úton mentem, amelyikhez tavalyról annyi emlék kötődik (a magyarok, akikkel együtt voltunk az Isaki templomnál, gondolom felismerik). A városban aztán egy kombininél megálltam venni valami innivalót meg a fáradt olajat kiengedni, aztán irány haza. Igencsak elfáradtam azért, mire hazaértem – végül is egy éve nem ültem már biciklin.

Az út két óra 23 percbe tellett, 53,34 kilométert tettem meg, a max tempóm egy elég gyengécske 44,8km/h, az átlag meg pont a fele.


Lötyik

Amikor elmegyek kondiba és/vagy futni, amilyen hőség van, természetesen litereket izzadok ki magamból. Cserébe általában megyek bevásárolni utána, és ott veszek magamnak egy fél literes valamit pótlásképpen.

Ez a valami pedig minden esetben az Aquarius. Ez most irgalmatlanul reklámszagúan fog hangzani, de amiket próbáltam ilyen hasonló italokat, ez az egyetlen, ami ténylegesen oltja is a szomjat – a többitől csak még szomjasabb leszek. Főleg, amikor nap közben (értsd: úgy, hogy tüzesen süt le rám a nyári nap sugára) futok, utána úgy húzom le a fél litert, mint nosztalgikus otthoni kocsmázások során egy feles(eke)t.

Tavaly a Summer Sonicon még kezdő voltam és megvettem a Pocari Sweatet csillagászati áron, aztán egész nap szomjaztam tőle. Idén már jobb volt valamivel a helyzet, mert volt valami Ion Water nevű cucc is (bár szintén Pocari termék), aminek legalább olyan erős íze nem volt, így valamivel hatásosabban végezte a feladatát. (Bár cserébe csak a standok felénél árulták, úgyhogy inkább a jó öreg hagyományos vizet ittam, a saját kotyvalékom mellett.)


Probléma?

Az a gond, hogy fáj a lábam. Szerintem nincs köze hozzá a futásnak, mert korábban semmi ilyesmi nem volt, inkább azt gyanítom, hogy Summer Sonicon valaki egy kicsit túl durván taposta meg a lábam. A talpamban fáj valami, először azt hittem, hogy a kislábujjamhoz tartozó csont tört el, de nem, mert mindent tudok mozgatni rendesen, plusz nem is fáj mindig, csak úgy negyed óra futás után, akkor viszont úgy eléggé.

Csakhogy én ezért nem akarnám szüneteltetni a futást, mert ha már nyár van, akkor használjam ki teljesen – a biciklim meg még nem ért ide, hogy alternatíva lehessen.

Egyébként tegnap már nyitva volt a kondi, el is szórakoztam ott úgy egy órát. Különösen vicces volt, amikor ráálltam a mérlegre, ugyanis itthon nincs mérlegem, vagyis csak a konditermit szoktam használni, és legutóbb a vizsgaidőszak előtt egy pár héttel voltam… Viszont meglepetésemre nem hogy híztam volna, mint gondoltam, hanem 4-5 kilót fogytam így egy hónap alatt. Csak néztem, hogy mi a szösz.


Summer Sonic 2011

Ott voltam tavaly is, ott voltam idén is. Az idei iszonyat zsúfolt volt, sokkal de sokkal durvábban, mint tavaly. Az elején egy kicsit eltévedtem, és a rossz színpadnál vártam, hogy jöjjön a Zebrahead (közben meg valami tucat-indie szólt), úgyhogy annak a feléről lemaradtam, de az is nagyot ütött. Egész nap félmeztelenül toltam ráadásul, úgyhogy egész tűrhető színem lett már. (Plusz ha megyek futni a pályára, akkor is ledobom a pólómat, jobb az úgy.)

Az odaút tökéletesen eseménytelenül telt, végigaludtam. Egy kombiniben vettem egy háromdecis reishut (冷酒), elkevertem vízzel és be a táskába. A célállomásra érve tudatosult bennem, hogy most következni fog az órás sorban állás a fesztiválbuszhoz, úgyhogy inkább valami random sráccal fogtunk egy taxit, és már kettőnkre is olcsóbban jött ki, mint a busz lett volna. Érkezés után első dolgom volt venni egy fehér Summer Sonicos pólót, mert kivételesen volt nálam elég pénz rá.


Vizsgák, utólag

A legtöbb jól ment. Néhány meg kevésbé. A makro A és a mikro B ha meglesz, tényleg elkezdek lottózni. Az utolsó japán társadalmas szépségnek szóbeli vizsga kéne, mert így, hogy három oldal szövegbe kell harminc szót belerakni egy óra alatt, egész pontosan a lehetetlenhez közelít. A tanár utólag kérdezte, hogy ment, hát mondom ez mocsok nehéz volt, pedig tanultam is rendesen, erre megértően mosolygott, remélem lesz olyan jó fej, hogy átenged minimum ponttal… A többi szerintem egy-kettő híján meglesz, következő félévben meg újra jöhet a könyvelés és kezdhetem a statisztikát, alig várom már (nem).

Persze a vizsgaeredményeket csak szeptember végén kapom meg, nehogy igazán megnyugodhassak.


OpenTTD

Mindenről az tehet. Még a vizsgaidőszakom közepén említette valaki plörkön, aztán rászoktam. Így minden szabad időmben vagy futottam, vagy ha sikerült rávennem magam, feliratokon dolgoztam, de leginkábbis egy közlekedési monopólium kiépítésén dolgoztam. Néha nehezen vagy épp sehogy nem indul be, néha meg olyan ügyesen sikerül kiépítenem a fővonalamat (mindig vonattal kezdek), hogy tíz év alatt már milliárdos vagyok, és utána ötven évig azzal szenvedek hogy le kell rombolnom fél városokat, hogy bővíthessem a vágányokat. Az a kár, hogy a pályák véletlenszerűen generáltak, és még nem jöttem rá, hogy lehetne ugyanazt a pályát még egyszer elkezdeni. Az egész játékban a legmacerásabb rész az, amikor a vonatokat fejleszteni kell. Az még nem gond, amikor villamosítok, mert akkor csak a mozdonyt kell cserélni, és az megy automatikusan, de amikor egysínűre vagy maglevre váltok, akkor kézzel kell cserélni az adott esetben ötven vonatból álló gyűjteményt, és az már kevésbé mulatságos. Cserébe már tudom, hogy tudom működésre bírni a váltókat (bár a bejárati-kijárati és hasonló szépségekről gőzöm sincs, az “okosabb” jelzőkkel boldogulok), meg azt is, hogy hogy lehet három párszázas faluból három húszezres megavárost csinálni (bár inkább nem csinálok, mert csak a baj van velük).


Második nap

Tegnap lezavartam a makro B-t és a mikro A-t, mindkettőn átmentem szerintem, és annyira talán nem is rossz eredménnyel. Mondjuk a makrora tanultam is, úgyhogy morci lennék, ha megbuknék belőle.

Ma megvolt a mikro B és a nemzetközi pénzügy. Az előbbi pontosan olyan volt, amilyenre számítani lehetett: lehetetlen. Nyolcvan perc alatt tíz olyan feladat, hogy csak felfogni, hogy mit akar beletelik pár percbe, és akkor még a fél oldalnyi deriválgatást, egyenletrendszer-megoldást, huszonhét kombináció közül kikeresni a hasznossági függvények alapján a Pareto-hatékony (így mondják ezt magyarul) lehetőségeket, olyan függvényeket felrajzolni, amiket még egyszerűsített formában se biztos, hogy sikerülne, itt meg paraméterekkel, meg olyan fogalmakról “véleményt” mondani, hogy ismét négyszer olvastam el a feladatot, mire kezdtem sejteni, hogy miről beszél, addigra meg szólt a csengő. Ha átmegyek, elkezdek lottózni.


A következő hét rendje

Szerdáig idegösszeomlok, napi nyolc-kilenc órákat tanulok, éjszakázok, meghalok kávétúladagolásban és hasonló finomságok. A csütörtöki vizsgán akkor is átmegyek, ha semmit nem tanulok rá, mert az nagyjából az egyetlen tantárgy, amihez megvettem a tankönyvet és bele is olvastam – ráadásul még könnyű is.

Pénteken aztán oltári parti a klubbal, szombaton egész nap fel se fogok tudni kelni a másnaposságtól, vasárnaptól pedig kezd a nyári napirend, azaz mindennap kondi, futás, webfejlesztés, StarCraftozás és ha összejön, akkor valamikor biciklitúra.