A péntek esti buli nem volt rossz, de nem hagyott mély nyomot… Elvoltunk hajnalig aztán elvonultam aludni és valahogy egy óra magasságában már életképesnek éreztem magam annyira, hogy eltekerjek Chofuba kaját venni – amit meg is tettem, csak épp otthagytam vagy négyezer jent. Cserébe jókat vettem, mindenféléket, de a hűtőbe már alig fértek be…
Vejnemöjnen ebédje, gasztrovale
Ma voltam templomban (következő bejegyzés), de sajnos előtte elfelejtettem kivenni a fagyasztóból a halat meg a polipot. Írom sajnos, de valójában nem nagy gond, mert csak így négy óra magasságában éheztem meg a reggeli egy szendvics után. A végeredmény ő lett:
Ami benne van: rizs, összefőzve fokhagymával, azzal a hosszú fajta hagymával aminek nem tudom a nevét, kukoricával, répával és polippal, plusz még polip külön megsütve olívaolajban és borban, hal hasonlóan elkészítve és paradicsomcikkek. Ez utóbbiak utólag kerültek rá, és miközben felvágtam azt az egy szál paradicsomot sikeresen elvágtam a kisujjamat – ugyanazzal a “gonosz pengével”, amit a múltkor említettem (innen a cím). Még adtam neki egy kanálnyi szójaszószt és mellé jeges narancslé. Nem kicsit jó volt ám…
Miközben főtt a rizs, elkezdtem dolgozni a pénteki előadásomon, és úgy érzem hogy ez bizony nagyon jó lesz.
Szó-vale
Ma jó volt a suliban. És ennek kapcsán (és mivel a tegnap is hasonló volt) este zuhanyozás közben rájöttem, hogy miért is szeretek annyira nyelveket tanulni: az új dolgok megértése a lényeg. Mint anno gimiben, amikor matekfakton már az első órán annak örültem, hogy hurrá majd jönnek az integrálok, aztán mire odaértünk már teljesen alap közönséges dolognak tűntek, így annyira már nem is izgalmas. Viszont a nyelvekben mindig van valami új. Ha megtanultam a múlt időt, finomíthatom. Ha megtanultam egy kifejezést, használhatom. Ha megtanultam egy formát, teljesen új mondatszerkezetek nyílnak meg előttem. És ha már nagyjából minden megy, akkor is életem végéig tanulhatom az új szavakat, vagy ami még jobb: használhatom a nyelvet, írhatok novellákat, blogot, verseket, akármit, beszélhetek azokkal az emberekkel és ez jó. A német ezért is nehéz: amíg készségszintre nem fejlődik a der-die-das, addig esély sincs élvezetesen használni a nyelvet, és még utána is onnan indulunk, mint egy angolos az első hónap után – mindezt négy év tanulással. És monoton. A japán izgalmas, mert az írásjelek is változatosak (bár meg kell hagyni, tudnak elég frusztrálóak is lenni néha), ráadásul most itt vagyok, úgyhogy még inkább! Valamint nem mellékes (bár nem kapcsolódó), hogy ha olivaolajban sütöm ki a minirákokat és még ég a szobában egy elvileg mentás füstölő, akkor pár óra múltán (mert ugye ebéd után spuri vissza órákra) nagyon kellemes illat keveredik ki. (Csak kár hogy az allergia miatt egész nap ég a szemem és örülök ha nincs bedugulva az orrom, így ezt az illatot is csak pár pillanatig tudtam élvezni…)
Annyira nem
Ma nem volt rossz. Annyira. Tegnap azért jobb volt… A suli kezd keményedni, lassan utolérem magamat, így már kell a szavakat és a kanjikat tanulni. Most épp arra várok, hogy frissüljön az Anki, aztán kezdem is belepakolni a szavaimat. Elég sok van már a füzetemben, és szinte mindhez kikerestem a kanjit is, hogy könnyebb legyen később. (Ha most már ígyis-úgyis nehéz.) Az igazi az lenne, ha valaki kikérdezné, de mindenki el van foglalva a sajátjával, nem érnek rá. (Ami mondjuk furcsa, mert ha engem kérne meg valaki, hogy ugyan segítsek már neki, tenném le a tollat azonnal…) Így kénytelen vagyok a gépnél tanulni, ami pedig kínszenvedés, mert egyrészt nagyon könnyen elvonja a figyelmemet, másrészt belefáradok gyorsan (a kettő együtt meg különösen veszélyes). Tegnap suli után elmentünk Fuchuba a külföldi-igazolványunkért, visszafelé egy százjenesben szereztem egy köteg konyhai cuccot, így már nem zsúfolt, utána hattól nyolcig pinyongedzés. Ma meg elfelejtettem fölkelni, de még így is sikerült hibahatáron belül beérni órára, ami a fentebb említettek miatt még izgalmas is volt. Ma sajnos ki kellett hagynom az edzést, mert órám volt, egy japán filmet néztünk (japánul), egy csellistából temetkezési vállalkozóvá vedlett manusz drámája (és most a “manusz” szó hogy degradálta az egészet, pedig nem egy lány sminkjét tönkrevágta a film). Megszabadultam annyi szeméttől, mint egy kisebb család havi termése, aztán nekiálltam tanulni, ami most fulladt végleg kudarcba, mert az agyam kékhalá—
Tehát ma
Reggel fölkeltem (nagy nehezen), elkászálódtam suliba, hálát adtam, hogy tegnap este a többiekkel elpoénkodtuk a párbeszédeket, mert így emlékeztem nagyjából rájuk (és így azért könnyebb visszamondani, mint ha csak öt perccel az óra előtt látom először). Piszok sok új szó volt ma, úgyhogy most este nekiülök és átnézem azokat is, meg a régebbieket is, és kivételesen az önszorgalmi kanjikat hanyagolom, bár már majd’ háromszázat kéne ismételnem ma… (Elég nyűgös.) A matekról meg csak annyit, hogy vagy-vagy óra: vagy a szavakra figyelek és akkor a feladatokat nem vágom, vagy fordítva, de izgalmasnak semmiképp nem nevezném. Utána meg elbringáztunk Robival a százjenesbe, vettem kenyeret, mert elfogyott. Meg volt foci is, két órát pörögtünk öt perces meccsekben, amennyire emlékszem viszont sajnos egyet se nyertünk. Ebédre reggel valami műsoros rizst készítettem, aztán amikor el kellett döntenem hogy mit rakok még rá (nagyon nem elég csak annyi, beleunnék mint a currybe), úgy döntöttem hogy sütök tojást (szerencsére vettem a múltkor) meg rakok bele olyan halreszeléket (a többiek olyasmit magyaráztak, hogy az oszló halakat kiszárítják és apró cafatokra tépik, de minden esetre jó, okonomiyakival is, meg mint kiderült rizzsel is). Szerencsére nővérkém még épp online volt New Yorkból, úgyhogy el tudta magyarázni, hogy kell, tényleg nagyjából két perc volt (igen, itt tart a konyhatudományom, még a rántottát is el kell magyarázni). A végeredmény meg jó lett.
Igen
Jóllaktam. Halat sütöttem meg rákot, műsoros rizzsel és szójaszósszal, mint általában. Jelentem, jó volt. Bár a hal egy kicsit megégett (túl forró lett az olaj), de nem volt vészes, finom viszont igen. Vicces volt a Seiyubön amikor vettem ezeket a tengeri dolgokat, és megkérdeztem az egyik boltos kollegát, hogy mégis hol az “ebi” (az az ominózus kis rák), miután megmutatta elkezdett magyarázni valamit. Elsőre nem igazán esett le, hogy mi van, de aztán beszélgettünk egy pár percet a jófajta metálzenéről, merthogy épp a Metallicás pólóm volt rajtam, ő meg azt szereti, meg a Helloweent is, és hogy ismerem-e (persze). Mellesleg ugyanaz a manusz volt, aki anno megmosolyogta, hogy 必要-val kérdeztem, mi kell a curry-hez. Arc. Persze a hétvége nem lett volna teljes, ha tegnap emberi időben ágyba kerültem volna – így négy óra lett belőle. Ugyanis filmet néztünk, a Prestige-t, eléggé zavaros volt, egyrészt mert halk volt, angolul, és a csöndes kajálás nagyon nem megy az ázsiaiaknak, úgyhogy valahányszor bekaptak egy szem rágcsálnivalót, fél perc szöveg esett ki. Amúgy se lett volna könnyű követni, mert egyszerre három szálon fut a történet, ráadásul bosszantóan sok van mindenkiből. Talán adok neki egy négyest, ha nyugodtabb környezetben nézem. Ma meg a templom után elmentem Musashisakaiba sajtot venni, de vettem olívaolajat meg kukoricát meg más jóságokat is, úgyhogy nem fogok éhen halni (meg narancslevet, amíg főtt a rizs). Most meg tanulás, estig, megállás nélkül (elvileg).
Megint jó
Fölkeltem tizenegykor. Aztán rájöttem, hogy még ennyi nem elég, úgyhogy pihentem tovább délig, fölkeltem, kockultam és “reggeliztem” (a szokásos két szendvicset). Utána meg jött a pingpongedzés, ami nagyon jó volt, a gyakorlásnál ráéreztem a tenyeresre. Amikor meccsezni kellett mondjuk nagyon nem ment már a dolog (két és fél óra szinte folyamatos mozgás után már nem volt erőm – tudom, mentegetőzök csak, de valami okot csak kell találnom), de. Úgy volt, hogy utána majd tollasozunk ugyanott sulitársakkal, de aztán nem lett belőle semmi (nem tudom miért, nem jöttek, a telefont se vették föl), úgyhogy csöndesen vissza akartam vonulni a koliba. Ebből az lett, hogy a kijáratnál újra összefutottam a pingpongklubbal, és elhívtak vacsizni. Egy kicsit tartottam a költségtől, mert kerek négyszáz jen volt nálam (pluszminusz ötven), de azért velük tartottam, társasági élet végül is. Ráadásul japán kapcsolatokat építünk. (Az fontos!) Eltöltöttünk ott vagy két és fél órát, beszélgettünk és nevettünk sokat (bár azért ennyi időt japán stílusban ülni purgatóriumi képeket ébreszt). Aztán amikor indultunk és kérték a cechet egy pillanatra (vagy kettőre) megállt bennem az ütő… (Tizenötezer jen nem játék.) Aztán közölték hogy én most nem fizetek, merthogy ez az én “welcome party”-m volt. Nem tudtam hova hálálkodni. Kedd este újra edzés, akkor csak két óra.
Fáradt
Azért most már elég fáradt vagyok, hamar lefekvés lesz ebből. Tegnap este egy kicsit hosszúra nyúlt, fél kettőig beszélgettem otthoni népekkel internyeten (интэрнет, szigorúan), mondanom se kell, ezután milyen kellemes volt fölkelni nyolckor legkésőbb, hogy még be is érjek órákra. Nem volt rossz. Egész nap a 休みの日 fogalmazványomat javítgattam, hétfőn fogom beadni egy másikkal együtt, aminek még neki se fogtam. Suli után megebédeltem, reggel ugyanis egyszerűen lusta voltam berakni a rizst főni, mondván hogy talán megint magyar ebéd lesz, de nem lett (legalábbis én nem voltam ott), úgyhogy ebédszünetben időzítettem a rizst és kiraktam olvadni a maradék rákot meg a halat. Jól megsütöttem, bár a hal kicsit vastag volt, úgyhogy a belseje nem sült át rendesen, amíg a külső része már majdnem szenesedett. Ettől függetlenül ehető lett, utána meg Radoval ki akartuk nyomozni a repjegyeink árát, de a sulis wifi kifogott a netbookján, úgyhogy majd holnap (mint sokminden mást is). Helyette pinyongoztunk egy kicsit, jó volt. Utána már kevésbé, amikor az ebéd romjainak eltakarítására meg a mosogatásra került a sor… Átismételtem a kanjikat, most még megnézem a sulisokat is, próbálom megjegyezni azokat a fantasztikus párbeszédeket, és alszok. Sajnos ha ilyen fáradt vagyok nagyon könnyen felbosszant akármi, most éppen a gép közölte, hogy ő nem forgathat el egy képet, mert az írásvédett. Csak tudnám, miért mondhat ez ilyet egy rendszergazda jogokkal bíró júzernek. (Igen, ezért tényleg jobb lenne a linux.)
Az irodalomoktatásról
SeSam háza táján olvastam a magyar irodalomoktatásról. Azzal bizony tényleg baj van. Az egy dolog, hogy nekünk pechünk volt, a tanárunk hiányzott egyszer szanatóriumi kezelés miatt majd’ fél évet, így meg elég meredek volt, gyanítom csoda, hogy le tudtunk érettségizni, ráadásul Lacibá’ a témákhoz sem kötődött igazán (törifakton mulattunk rajta mindig, ahogy bárhonnan indultunk, öt perc előadás után már Kádárnál tartottunk).
Az egy dolog, hogy legyen szó lehetőleg mindenről, de tudjunk hangsúlyokat elhelyezni. Ha a gimnazista olvasónak Poe vagy Kafka az érdekes (és aki akkor szeret olvasni, annak szerintem ezek kötelezőek), akkor ne szórakozzunk már azzal, hogy Poe-tól az egész irodalmi szöveggyűjteményben két egész vers van (ha jól emlékszem nekünk a Holló és az Annabel Lee volt) – végül is csak műfajt (mit műfajt, műfajokat) teremtett az öreg… Az olvasást megszerettetni meg ott vannak a Harry Potterek, Neil Gaiman művei, vagy ha magyar kell, akkor Böszörményi Gyula, például. Ha meg a tizenkétévesen már dohányzó nagymenő srácoknak ezek nem tetszenek, akkor eléjük lehet rakni a nyolcvanas évek ifjúsági regényeit, lásd azt a sorozatot, amiben a Csak egy szippantást! (nem tudom ki írta) is van. Vagy a kiskölyköknek Szíriusz kapitány kalandos holdbéli életét.
Szerintem ha általános iskolában a gyerekekkel először csak megszerettetnék az olvasást, nem pedig nyűg kötelezőket varrnának a nyakukba, akkor utána a gimnáziumban már seperc alatt végig lehetne menni a tényleg fontos irodalomtörténeten. Akkor már egy végzős diák nem pusztulna bele a Kalevala nyelvezetébe. És nem jönne rá a csuklás Esterházy oldalas mondatait olvasva. És talán még Joyce-ot is tudna olvasni. Talán. Szerintem.
Tartalmas?
Ma reggel fölkeltem, aztán visszafeküdtem, mihelyt kiütöttem az órát. Megszoktam már ezt, nem alszok el, csak egy fél órát ébredésre szánok (fél nyolctól nyolcig). Utána kávé, reggeli, mosakodás és mentem pingpongedzésre, ami ma nem a nekem megfelelő volt. Ugyanis egy másik egyetemről jött az ottani bagázs, és persze közöttük nem volt egy rookie mint én, így elég vicces volt minden meccsem ellenük – egy kicsit gimis hangulat, amikor örültem, hogy nem nullára kapok ki. A rekord öt pont volt, szegény lány arcán látszott, hogy “úristen, ez a pancser öt pontot ütött ellenem?!” – de azért izgalmas volt. I mean, van hova fejlődni. A gyors és a nyesett szervát is vissza tudom már legalább adni, és már a fonák is jobban megy, mint korábban. Holnap is lesz edzés, kettőtől ötig. Alig várom. Bár tanulnom is kéne, sokat… Ma nem vittem túlzásba, mert edzés után ebédeltem – rizst ettem azzal az instant cuccal, aminek a csomagolásán azok a kis rákok voltak, meg sütöttem ténylegesen olyan kis rákokat, ugyan nem mindet, hagytam a halhoz (bár még nem tudom, hogy holnap sütöm vagy csak a hétvégén majd). Utána ugyan kiültünk a hetedik közterébe (fenének sincs kedve utánanézni, mi a common room magyar megfelelője), tanulni, megcsináltam egy fejezetnyi feladatot, de kanjikat nem ismételtem, mert a többiekre rájött a kajálhatnék, és elmentünk a Tobitakyu állomás felé valami falnivalót nézni. Végül okonomiyakit ettünk, jó volt. Alattomos egy kaja, nagyon kevésnek tűnik, de utólag nagyon betölti a gyomrot. Jó volt. (Meg vettem narancslevet.) Most meg itt, nem állok már neki kanjikat ismételni, úgyse maradna meg, inkább blogolgatok meg Ievan Polkkát énekelek (igen). (Kivéve ha Yngwie Malmsteen vagy The Earth Explorer szól.)
