Tag: magyar

Buliest

Tegnap az egész azzal kezdődött, hogy reggel mennünk kellet a tankönyvekért, merthogy meglett a csoportbeosztás. Elsőre meglepődtem, hogy egy totál kezdő csoportba kerültem, de a harmadik óra körül (merthogy azzal a lendülettel órákat is tartottak) már úgy gondoltam, hogy jó lesz ez így, legfeljebb nem fogok belegebedni a nagy tanulásba (azért holnap nekiülök és megírom a házikat). Négy kezdő csoport van, egy nem annyira kezdő meg kettő, akik “pengék”. Ráadásul Robert, aki azért úgy-ahogy tud japánul a “nem annyira kezdő” csoportba került, szóval jó helyen vagyok. Aztán délután volt az egészségügyi vizsgálat is – szerencsémre vérvétel nélkül (eredetileg úgy volt, hogy az is lesz). Ezzel legrosszabb esetben is őszig megúsztam az ájulást (legalábbis Komatsu-sensei azt mondta, hogy esetleg októberben kell majd vérvétel, mert néhány egyetem kéri a felvételihez – bár hogy minek, azt el nem tudom képzelni). Viszont mire végeztem már nem álltam neki főzőcskézni a welcome party-ra, úgyhogy nem vittem semmit, de nem is hiányzott. Igazi multikultiparti volt, mindenféle jóval, kaja-pia-társaság, hajnalig. Volt alkohol is (gondolom hiszen a társaság nagy része úgyis húsz fölött van), ami egy szegény koreai lánynak nagyon nem kellett volna (aki mellesleg pofátlanul csinos és a csoporttársam), ráadásul egy japán lány kihívta rá a mentőket, amikor állva elaludt és összeesett… (Nem egy jó kezdet, meg kell hagyni.) Nekem szerencsére nem volt ilyen problémám (elég volt ez is). Reggelig beszélgettem mindenféle (olasz, spanyol, japán, magyar – bizony, találkoztam egy magyar lánnyal, akiről nem is tudtam, hogy itt van; nameg a szokásos bolgár-román bagázs) népekkel, aztán valamikor bedőltem az ágyba… Reggel korán felébredtem, zuhany, vissza az ágyba kettőig, amikor is elkerekeztem Musashisakai felé, ahol a Hanamasa nevű boltban végre találtam normális sajtot (a tippet az ausztrál lány adta). Onnan Chofuba mentem volna, koncertjegyet venni, de nem sikerült, mert sajnos itt az utak nem szép sakktáblásak, mint Chicagoban, úgyhogy Chofu helyett itthon lyukadtam ki – úgyhogy koncertjegy helyett csak narancslevet vettem. Azóta meg semmi, csak a szokásos kanji-tanulás.


Nyárillat

Most este elkezdtem egy Esterházy könyvet, történetesen a Semmi művészet címűt, amit még tavaly ballagásomra kaptam Sors édesapjától, és első nekifutásra a negyedét elolvastam… Akkor is csak azért hagytam abba, mert feltűnt, hogy éhes vagyok… Úgyhogy elkezdtem felmérni a készletet, és újabb felfedezést tettem: tejem már most nincs, és holnap mindenképpen el kell menni a Seiyu-bö bevásárolni: kenyér is fogytán, sajt már alig van (bár sajtot valószínűleg nem ott, hanem inkább a Musashisakai állomásnál egy áruházban fogok venni, amit egy angolul beszélő hapek említett a minap, amikor a román lányokkal a közeli szupermarketet kerestük), a kakaó is fogy, és amíg most el nem kerekeztem a kampusz szélén lévő kombinibe, tej se volt. (Ja, azt már írtam.) Úgyhogy elindultam, és a “lustaság nagy erény” felkiáltás bölcsességét követve bringára pattantam a kétszáz méter erejéig. Aztán a kampusz közepén megcsapott egy illat… Az a nyári… balatoni… kellemes… leírhatatlan… Egy pillanatra el se hittem, mit érzek. Egy “otthoni illat”, itt?! Nem egészen. Visszafelé lassabban jöttem, hogy legyen időm-módom megvizsgálni, és nem egészen ugyanaz. Van benne valami keleties, édeskés virágillat, mintha az indiai-bangladesi srácok füstölőit lehetne odáig érezni. Szóval ilyen volt. (Azért most is vettem egy csomag szendvics-sajtot, mielőtt még leesett, hogy holnap normálisat is vehetek majd.) Még a végére kérdés a 先輩-ok felé: melyik szolgáltatónál érdemes telefont venni, milyet, denshijishoból szintén milyet, és mennyiért-hogy a legolcsóbb hazautazni?


Semmittevvés

Tegnap este beállítottam az órám, hogy ma ébresszen fél nyolckor, csak hogy szoktassam magam hozzá — erre reggel kinyomtam és aludtam tovább békésen tízig. Akkor valami hirtelen erőfelhalmozódásnak hála kipattantam az ágyból, és még amíg lendületben voltam kihúztam a függönyt és odatettem a kávét főni. Ezután már szerencsére nem volt visszaút. Kanjikat tanultam, aztán a bolgárokkal lógtam, majd mentem beszélgetni Komatsu tanárnővel (mert hogy nézne már ki a “sensei-el”?), mert azt meg kellett ejteni – itt kiderült, hogy úgy tűnik, a közgázt jelöltem meg elsőnek (úgy emlékeztem, politika volt), úgyhogy arra kell mennem. Adott nagy Tokió-térképet és még olyan helyet is tudott, ahol tudok koncertjegyet venni majd. Délután azt terveztem, hogy elbringázok Musashisakaiba megnézni valami híresen szép parkot, de ebből az lett, hogy félúton összefutottam a románokkal és együtt mentünk, és nem csináltunk semmit, csak nézelődtünk – sajnos csak áruházakban, nem parkokban. Ebédelni egy curry-bárba ültünk be, egész olcsó és nagyon gyors volt, csak én épp nem curry-t ettem. De majd az is sorra kerül egyszer. Amúgy elég komoly erőfeszítésembe tellett nem elkölteni a zsebemben lévő összes pénzt, mert megtaláltam a Suzumiya Haruhi manga első nyolc kötetét egy helyen, és az nekem kell. Csakhogy ötszáz jen darabja, úgyhogy még várok vele (ráadásul az első három kötetet már olvastam angolul). Aztán már gondoltam, hogy mire odaérnék Chofuba a jegyboltba már úgyis bezárna, úgyhogy inkább hazajöttem, és azóta csak semmitteszek, például last.fm playlisteket raktam össze (így mostmár nagyon ördögi a profilom, 66 loved tracks, 6 playilsts, 6 shouts.

A holnapi welcome party-ra gondoltam, hogy csinálok valami magyar kaját, pl diós gubát (édesanyám ötlete), de nem tudom, holnap tudok-e elég gyorsan kiflit és diót és tejet és cukrot is találni (bár a tej és a cukor még a könnyebbik része), és még ehetőre el is készíteni. Esetleg valakinél valami ötlet hagyományos magyar kajára, amihez itt relatíve könnyen beszerezhetők az alapanyagok és még el is tudom készíteni?

És ne tessék megijedni, hogy hogy néz ki a blog, CSS naked day van, azaz a mai nap erejéig levettem a blogról (és csak a blogról) a kinézetét összetartó stíluslapo(ka)t. Itteni éjfélkor rendbe fog jönni.


Kaják

Eddig mit ettem Japánban? Többnyire olyan dolgokat, aminek nem tudom a nevét. Pontosabban akár meg is jegyezhettem volna, de mivel kiolvasni nem tudtam, érteni se értettem, elfelejtettem nagyjából abban a másodpercben. A közeli 三吉弁当-ban többször is vettem magamnak mindenféle bentókat… Ennek lényege nagyjából annyi, hogy adnak egy adag rizst, meg hozzá valamit, annyi dobozban, amennyibe kényelmesen belefér. (Rizsből mindig lehet sokat és nagyon sokat kérni, és tekintve hogy én általában piszok éhes vagyok és “csak” 100 plusz a nagy adag, mindig azt kérek.) Ettem már sokfélét, disznóhúsosat és halasat is (ez utóbbiban annyi és akkora szálkák voltak, mint egy hekkben a leglebujabb balatoni part menti üzletben), vannak mindenféle ráadások is, különféle zöldségek mellé, amiknek még magyarul se tudom igazán a nevét (pláne hogy csak csíkokra vágva láttam eddig), nemhogy japánul, de legalább finomak. A másik, aminek tudom a nevét (nagyjából) a ramen volt, kínai eredetű tésztás leves. Nagyon sokféle van belőle, hiszen tényleg mindent belepakolnak (azért hengerfejtömítést még nem találtam), de a wiki szerint még így is alacsony az energiatartalma – viszont akkora adag, hogy egy napra jóllaktam vele. Amit ettem, abban volt egy szelet hús, valami zöld levél, meg a szokásos apró zöldségdarabok, amiket kifejezetten élvezetes a pálcikával összeszedegetni. Arról, hogy 500 egy bentóért vagy 700 egy ramenért sok vagy kevés, majd SeSam vagy más japán-tapasztaltabb majd nyilatkozik, én nem tudom…


Költekezek

Még egy-két tétel erejéig, legalábbis. Ma volt reggel az “évnyitó”, ami lényegében annyiból állt, hogy ültünk és unatkoztunk, aztán volt egy képesség-teszt, hogy mennyire vagyunk jók nyelvtanulásban (mint egy nyelv-központú iq-teszt), majd japán nyelvből is egy szintfelmérő… Nem volt könnyű ez utóbbi, a feléig jutottam nagyjából háromnegyed óra alatt (száz kérdésre volt egy óra), és csak az első harmincra válaszoltam úgy-ahogy normálisan (tehát nem tippelve) – de úgy tűnik, ez se volt elég, mert a beszélgetéshez nem bizonyultam elég jónak… Előtte megebédeltem a menzán, ismét csak nem tudom, mit ettem, de nem volt rossz. Viszont most már megint megéheztem, úgyhogy mihelyt elkészül a mosás és átpakolom a cuccot a szárítóba (vagy kiterigetek, attól függően, mennyire látom jó ötletnek a szárító használatát), jöhet a vacsora (szendvicsek lesznek, ismét). Délután elhatároztam, hogy nekem az öltönyzakó mellé kell még olyan is, amit csak úgy is lehet viselni, úgyhogy nekiindultam, és végül Chofuban egy Aoyama nevű (és állítólag jó nevű) öltönyboltban találtam zakókat, jókat, kettőt elhoztam 6000 pénzért, ami azért pofátlanul olcsó, lássuk be. Meg vettem a falamon lévő táblára szögeket, hogy tudjak dolgokat kitűzni az orrom elé (és ha már ott voltam, jegyzetfüzetet és szigszalagot is). A mai program ennyi volt — eddig. (Most fogok fotókat csinálni a cuccokról: pálcika, bögre, zakók…)


Bringakirály

Ma a reggeli számlanyitás (450) és orientációs beszélgetés (majdnem urientációt írtam, ami nem is lett volna nagy gond, mert nagyon vicces volt, ahogy a tanárok zavarba jöttek, amikor szóba került az orvosi vizsgálat kapcsán – ahol sajnos vérvétel is lesz, meghalok megint – a vizeletminta, az urinalízis) között visszajöttem a szobába kanjikat tanulni (amik között szerepelt a bénulás is (), amit úgy jegyeztem meg, hogy egy betegség (külső keret jelentése), amiben egy csepp (vonás) agy (a rizsföld-négyzet másik “jelentése”) mindenestül (nagyjából az alsó elem jelentése) elromlik, és mellesleg paralízis, amit a helyesírás-ellenőrző itt felajánlott az urinalízis helyett – innen jutott eszembe), majd utána összekaptam magam, és a bolgárokkal meg Roberttel elmentünk bringát venni a Seiyu-bö (se a -ba, se a -be nem hangzik jól), csak előtte még megettem életem első ramenét, ami még egy érdekes történet (bementem az “étterembe” (inkább bárnak neveznék otthon), köszönök, mondom, hogy rament kérek – a “milyet?” kérdésre csak annyit tudtam mondani, hogy mindegy, csak ramen legyen – itt esett le az egyik vendégnek, hogy akkor én biztos a Gaidaion tanulok, és beszélgettünk is erről pár percet, mielőtt elém rakták a hatalmas adag löttyöt, finom volt és nagyon sok, mellesleg 700円), majd hazabringáztunk, az egyetemen is regisztráltuk a járgányokat (amikor megveszed, eleve ki kell tölteni egy rendőrségi regisztrációs lapot, így “rendszámot” kap a bringa), és eltekertünk Fuchuba a 百円屋-ba (a boltot biztos nem ezzel a kanjival írják), közben találtunk egy jó kis lakberendezési áruházat, ahol holnap rizsfőzőt, termoszt és edényeket fogok venni, ma így csak a pálcika, egy aromazáró doboz a kávénak (kicsi lett) és mosópor került sorra egy szárító és egy ruháskosár társaságában – nameg egy bögre, amiből most a vacsorához kakaót hörpöltem. Kevés mondatban sokminden, remélem azért olvashatóan írtam. Sajnos fotókat ma nem csináltam. Feltölteni most már úgyse lenne időm, mert holnap háromnegyed kilenctől (reggel) évnyitó, utána szintfelmérő tesztek, úgyhogy fittnek és üdének kell lennem (a fent említett kávé ebben segíteni fog valamelyest, de közel sem eléggé).


Csakazértse?

Reggel elkezdtem kanjikat tanulni, aztán elrohantam, megvettem magamnak az eheti Jumpot, elolvastam belőle néhány mangát, “kiszótáraztam”, amit nem értettem, aztán úgy döntöttem, hogy elég ennyi mára, és elindultam Fuchuba vonattal, hogy körülnézzek. Vettem magamnak egy nyakkendőt a “uniqlo” nevű helyen, piszok olcsó, az biztos, hogy mindent ott fogok venni. Sétálgattam, fotókat csináltam, aztán megéheztem. Mára a terv ramen volt (Naruto feeling, a manga után főleg), de ez természetesen nem jött össze. Fuchuban, amikor megtaláltam a ramenest még nem voltam éhes, az meg azért nem kis adag, amikor meg visszaértem a Tobitakyuhoz, a “közelben” lévő meg már bezárt. (Nagyjából az orrom előtt ment el az eladó.) Úgyhogy morcosan jöttem vissza a koliba, hogy ma is bentót kell ennem – aztán jött a megrémülés ideje, ugyanis a bentós hely is zárva volt. Ezután nem volt már kedvem keresgélni (mint azóta a skót lány felvilágosított, “hétfőn errefelé minden zárva van”), bementem egy kombinibe és vettem magamnak mélyhűtött kaját. Szerencsére megmelegítették nekem és még pálcikát is adtak, úgyhogy nem haltam éhen. Azóta a HLT honlapján dolgoztam, meg blogoltam meg hasonlók. Most pedig vár a hajmosás, bár már egy órája is elhatároztam ezt ugyanígy, ugyanezzel a lendülettel.


Hogy mi?

Ma reggel el akartam menni a Mitaka-beli templomba, de nem találtam meg időben, úgyhogy majd jövő héten. Sebaj. Utána meg Roberttel (a román srác) elmentünk Shibuyába, aztán Choufuban is körülnéztünk, megtaláltuk a tényleg olcsó szupermarketet, aztán hazafelé kiszemeltem, hogy holnap hol fogok ebédelni (egy ramenes a Tobitakyu állomás közelében), majd vettem magamnak halas bentót, és azóta webfejlesztés beadandót csináltam valakinek, és ennyi is volt a mai nap. Azt még azért megjegyezném, hogy én annyi szálkát halban nem láttam, mint abban a két szelet lazacban. Cserébe viszont finom volt. És már fejlődök is, nem fáradt el annyira a kezem, mire belapátoltam az extra adag rizst. Gondoltam arra is, hogy ma hajat mosok, de ebből már csak naptári ma lesz, így éjfél után már nincs hangulatom nekiállni… Persze flickrre ismét raktam föl képeket, csak sajnos a Shibuyás videót már nem engedte, mert nem fizetős az account-om.


Harmadik nap

Szörnyű belegondolni, hogy ez már a harmadik nap volt, pedig egyáltalán nem telt eddig egyik se eseménytelenül. Ma reggel azzal nyitottam, hogy elrohantam egy コンビニ-be kenyeret venni a reggelihez, meg kerestem az e heti Jumpot – persze ez utóbbit sikertelenül, mert mint utólag kinyomoztam, hétfőnként jelenik meg (ilyen “mellékes” infót is csak a japán nyelvű wikiben találtam). Aztán elindultam volna világot (Tokiót) látni, de a liftben összefutottam egy osztrák lánnyal, és végül velük(még jött egy orosz meg egy skót lány, egy olasz és egy szlovén srác) indultam el az Ichigaya parkba cseresznyevirágzást nézni – ráadásul magamtól is nagyjából arra mentem volna, úgyhogy nagyon jó volt, hogy még társaságom is akadt. Amikor jöttünk el, ők mentek kajálni, én meg turistáskodni Shinjuku központjába, készült egy csomó fotó természetesen. A hazaút teljesen eseménytelen volt, az itteni állomásnál derült ki, hogy 40円 hiányzik a kártyámról, utánfizettem egy százast (jobb volt így, mintha ezressel kellett volna feltöltenem megint). Ma is bentót ebédeltem (délután öt körül), aztán a román lányokkal mentem megkeresni a híresneves “közeli” “szupermarketet”, ami se közel nincs, se nem az a hatalmas és olcsó áruház, sikerrel is jártunk, egyedül a kenyér volt olyan olcsó, hogy megérje megvenni – minden más a コンビニー-k árkategóriája volt. Amióta hazaértem csak a képeket töltögettem föl meg a két videót, amiket ma csináltam, meg írom ezt… Ja, a képeket a flickr oldalamon lehet megtalálni, mindjárt átírom itt a kezdőlapon is a linket… (Úgyse lesz türelmem saját fotóoldalt csinálni…)


Japán

Itteni idő szerint csütörtök délben már a koliban voltam – mit ne mondjak, első dolgom volt bevágódni a zuhany alá, mert már… Na jó, ezt nem részletezem inkább, hölgyolvasók is vannak (remélem). Az út eseménytelen volt, a szokásos repülős unalommal, olvasni se olvastam, zenét is csak a beépített kütyüből prüncögő jazzt, megnéztem a Skins harmadik évadjának záróepizódját (és jelentem, nekem tetszett) meg két filmet ami ment (Australia és Marley & I, mindkettő jó volt), meg persze próbáltam annyit aludni, amennyit csak tudtam, a jetlag elkerülése végett (bár ebbe az irányba nem olyan durva, tapasztalataim szerint), aztán egyszer csak közölte a kapitány, hogy húsz perc múlva akkor Tokyo-Narita következik. Le is szálltunk, még a csomagom is megkerült, pedig. Taxit küldött értünk az egyetem (Tokyo University of Foreign Studies (TUFS), 東京外国語大学(外大)), a román sráccal (még két lány jött onnan, sajnos nem tudnak magyarul) jöttünk egy kocsival, aztán (immár egyedül) jött a zuhanyos jelenet majd indulás is, regisztráció a helyi önkormányzatnál, utána meg már akkor ettünk valamit (azóta is mindig elfelejtem mi volt az, de mindegy is), és estefelé hazaértem és rövid bevásárlás után (csak kenyeret találtam ehetőt) kipakoltam mindent a helyére és zuhany ismét, ágy, alvás (eddigre azért már éjfél volt).