Tag: magyar

Sok

Ma sikerült valahogy hajnal öt körül ágyba keverednem… Végül a tegnap esti összejövetelen csak ketten voltunk a meghívottak közül, mindenki más vagy megbetegedett, vagy egyéb okból nem jött. Nem zavartattuk magunkat, azért mi kitartottunk becsülettel. Amikor fél négy körül bealudtam ért véget lényegében az éjszaka, akkor már csak hazajöttem, lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba (bár az utóbbi kettőre nem emlékszem egészen tisztán (olyan hulla álmos voltam már)).

A laptop dolgon változatlanul gondolkozom. Ötvenezerért venni egy használt gépet, vagy hagyni a régit a fenébe, venni egy külső vinyó blokkot és akkor megúsztam olcsón (ezzel nagyjából nullára jönnék ki, úgy hiszem) – csak éppen gépem nem lenne. Erre javasolta nővérem, hogy majd Japánban veszek magamnak egy újat, és ebben van is valami. Gondolkozok rajta még egy-két órát aztán benézek a szervízbe, elhozom amit elhozok és kész.

Meg kettőtől lesz egy óra, amire bemennék, de így négy óra alvás után nem tudom, érdekel-e eléggé – az esti német nem kérdés, azon ott leszek. A vicc, hogy megint éjszaka fogok hazaérni, mert gyanítom, megint lesz filmnézés utána.


Érdekesnek indul

Már a harmadik hete minden nap éjfél után kerülök ágyba… De sebaj. Ma este is ez lesz a helyzet, mert egy volt osztálytárs házibuliba hívott, úgyhogy az is csoda lesz, ha egyáltalán fogok aludni. Visszamentem a laptop szervízbe utánakérdezni, hogy mi lett akkor a sérültemmel, és jó hírt nem kaptam: totálkár. Az alaplap teljesen meghalt, és amennyiből meg lehetne (talán) csináltatni, annyiból már lehetne venni egy másik gépet – és én pont ezt fontolgatom. Beszámítással ott a szervízben tudnának adni ötvenezer magyar forintért egy másik ASUS gépet, ami ugyan használt, de ők egyrészt vállalnak rá negyed év garanciát, másrészt meg esküdöznek égre-földre, hogy nagyon jó gép és nem lesz vele semmi gond (amit készségesen el is hiszek, mert az enyémmel se lett volna semmi gond, ha nem gurul le táskástul egy lépcsőn). A videokártya biztos, hogy erősebb, bár nem szélesképernyős, a proci nagyjából ugyanolyan, a többi is szintén. Úgy tervezem, hogy holnap délelőtt hazamegyek, de ez még változhat. Most délutánra a program még néhány telefon, meg elrohanni a Krisztina körúti Szabó Ervin könyvtárba meghosszabbíttatni a japánkönyvet – ugyan ezt elvileg lehetne online is tenni, de sajnos csak elvileg: valamit elgépelhetett a kisasszony, mert az olvasójegyem vonalkódjához nem jó születési dátum van a rendszerükben (vagy valami hasonló), mert nem enged belépni.


Krakkó

Csütörtökön hajnalban (többek között) Sors és az ő volt szobatársa (Zsófi az) fantasztikus társaságában Krakkóba kirándultam és jelentem alásan, nagyon jó volt. A napok jól teltek, láttunk sok érdekeset, sóbányát meg haláltábort, az éjszakák meg még inkább, hajnalig tartott minden buli, csütörtökön egy lényegében üres klubban? diszkóban? beszélgettünk helyi népekkel (óh a maffia, insider joke) meg ami jött még, a péntek az nekem annyira nem jött be mert egy zsúfolt és piszok drága diszkóban kellett volna jól éreznem magam, ami annyira nem jött össze, mint a lányoknak, majd meg aztán szombaton egy nagyon királyságos pinceklubban voltunk hajnalig (ahol egyébként egyik este koncert is volt, ami nagyon bejött és lengyel (fehér)népekkel ismerkedtünk egy utastárssal), vasárnap meg délben indultunk haza. Ez így elég semminek tűnik, pedig nem… nagyon jó volt. És persze mint mindig, már a következő út van tervben…

Ami még történt: hívott valami (nagyon halk) hölgy az egyetemről, hogy nem lehet korábban levizsgázni, úgyhogy innentől kezdve áprilisig az óralátogatást teljesen fakultatívnak tekintem, mert minek (csak ami érdekel, arra fogok (talán) bejárni). Nagyjából ennyi. És még (ugyan már pár perccel épp kicsúszok, de sebaj) szeretnék ezúton (is) minden hölgynek-lánynak nőnap alkalmából szívemből megköszönni, hogy vannak. (Köszi!)


Kiberodüsszeia

Tegnap befejeztem Clarke Űrodüsszeia 2001 című könyvét (most hirtelen elbizonytalanodtam, hogy nem űrodisszeiának kéne-e írni), azután, hogy hétfőn egy különösen unalmas programozás előadáson a Kiberiádát (Stanisław Lem művét) is kivégeztem. Mindkettő jó volt, bár az utóbbi jóval tovább tartott (talán mert majd’ kétszer olyan hosszú?), és ezzel a legnagyobb dózis scifit fogyasztottam, amióta a Dűnéket olvastam a télen. A Kiberiáda sokkal komolytalanabb, egy igazi mese, de mesének meg mégis túl komoly, esetleg egy Vonneguthoz tudnám hasonlítani, szinte groteszk helyenként. A 2001-es Űrodüsszeia meg szinte letehetetlen (nahát, a letehetetlen és a lehetetlen között csak te vagy egy te a különbség), izgalmas és modern, igazi csillagutazás, egy csepp őrülettel és egy csepp misztikával, nameg sok-sok fantáziával. Szívesen utánanéztem volna a neuronhálós-heurisztikus számítógépeknek, miután végeztem, csak a társadalmi szimulációk tanárom közölte, hogy az még jobb helyeken is több féléves tantárgy… Úgyhogy lehet, hogy most még nem fogok magamnak egy HAL-9000-et építeni. Pedig be szép is volna, ha ténylegesen el tudnék beszélgetni a gépemmel (már csak azért is, hogy kipróbáljam a Turing-tesztet).


Informatikai ontológia

Ma programozás (táblás) gyakorlaton (ugyan már eleve ez a fogalom röhej) volt egy olyan feladat, hogy “n” napig mérjük a déli hőmérsékleteket, majd megszámoljuk azokat a napokat, amikor nulla fok volt, azzal a kikötéssel, hogy addig még nem volt negatív hőmérséklet. (Nagyjából szó szerint: hány nap volt nulla fok az előtt, hogy először negatív hőmérsékletet mértünk?) Aztán beindult a nagy vita (ami a szokásos “értelmiségiek” jelenlétének köszönhetően időnként személyeskedésbe fordult), hogy vajon ha nincs egyáltalán negatív hőmérsékletű nap, akkor mi van? Adjuk vissza az összes nulla fokos nap számát vagy mondjuk, hogy egy ilyen se volt? (Én az előbbit, a tanár az utóbbit választotta.) És főleg: miért? Mert oké, mondjuk akkor azt, hogy a feladat erejéig megegyezünk abban, hogy legyen nulla – de azért el lehet gondolkodni, hogy miért. Nekem igazából egyetlen egy ellenpélda is elég lett volna, amikor a gondolatmenetem abszolút rossz megoldást ad vissza, de ilyet nem tudtak mondani. És hogy jön ehhez az ontológia (lételmélet)? Végül is ez a vita arról szól, hogy a nem létező negatív napot a sor elejére vagy a végére rakjuk – ha az elejére, akkor soha nem lépünk be a ciklusba és nullát adunk vissza, ha a végére, akkor meg végigmegy a sorozaton és a megfelelő napok számát adja vissza. Infós szakemberek véleménye?

És ha már informatika: a laptopom tegnap a stadionoknál a táskám szíjának kapitulációja okozta jókora zuhanás után nem hajlandó bekapcsolni, és előre láthatólag életem első (de szerencsére nem utolsó és nem is legnagyobb összegű) egyetemi ösztöndíja rá fog menni a javíttatására. Hurrá.


Élek?

Kezd egyre jobb lenni a helyzet. Panaszkodtam múlt héten, hogy keveset alszok, de nem bánom igazából, mert az esetek többségében jó okom van rá. Ott volt Sors szülinapja, aztán csak úgy spontán összejövetelek, amik mondjuk néha (például most hétvégén) elmaradnak, de cserébe (például tegnap) improvizáltatnak még spontánabbak. Most hétvégén viszont nagyon remélem, hogy nem fog semmi közbejönni, és akkor ott bizony kő kövön, fű füvön, fa favon nem marad, mert csak. Aztán az se mellékes, hogy jövő hét végén irány Krakkó, mert csak.

De legalább most még vár rám egy előreláthatóan végtelenül izgalmas unalmas szeminárium és utána egy németóra, amiről gyanítom, hogy késni fogok, de örülök, hogy egyáltalán oda tudok érni. Most még próbálok két perc alatt összehozni egy teát, ha ihatóra nem is de készre – akkor legalább valami feldob majd az előadás közepén. Holnap is izgalmas lesz, de a kimenetelét egyelőre nem tudom (Japános ügyek és TO, első felvonás). Az minden esetre hátrány abban, hogy áprilisban elhúzok, hogy már nem foghatok bele semmibe. Pedig ma láttam egy igen bájos lányt a kedvenc könyvemet, a Szilmarilokat olvasni a déli tömb kávézójában. Ennyi (meg egy Bambi).

Nameg amíg rohangáltam a városban, láttam egy JEW-os rendszámú Opelt és egy ABS-es rendszámú kispolszkit (ugye kis “k”?). Vicces volt.


Skins megint és még sokszor

Érzem, hogy még lesz egy-két ilyen bejegyzés. Egyszerűen azért, mert a Skins fejbevág minden egyes résznél. Nagyon. Pláne, hogy Freddie karaktere elég nagyon rámillik. Úgyhogy most Pain – Bye/Die, és már csak egy üveg vodka kéne ahhoz, hogy azt csináljam, amit Freddie helyében tennék. Át tudom érezni, az a lényeg, bár ennyire még soha nem omlott össze körülöttem minden. Ilyenkor jó kis feszültségleadás a korlátlanság.


Nincs visszaút

Nincs visszaút. Gondolom ezt azok is nagyon jól tudják, akik mindig megkérdezik, hogy “most akkor komolyan mész Japánba?” – vagy valami hasonlót. Csak azt nem tudják, hogy mennyire nem. Komolyan megyek, ez nem kérdés, itt már tényleg nincs mód visszakozni még ha komolyan akarnék se, de akármilyen pocsék is lesz majd hirtelen sokezer kilométerre kerülni innen és mindenkitől aki fontos, tudom hogy egy életen át csapkodnám a fejem, hogy miért nem mentem, mihelyt egy kicsit is nem úgy állnának a dolgok, ahogy én képzeltem. Nagyjából, mint Mézgáné a folytonos Hufnágel Pistizésével, csak egy kicsit életszerűbben.

Eddig csak egyszer voltam ilyen messze itthonról, amikor 2007 őszén mentünk Amerikába. Az csak két hét volt, és nem öt év, és pont ezért, akkor volt hova visszajönnöm. Fene se tudja, hogy öt év múlva lesz-e hova visszajönnöm. Öt év azért csak nagyon hosszú idő. Visszagondolva, öt év alatt sok minden széthullott és összeállt az életemben. Fura lesz most átélni, ahogy egyik pillanatról a másikra fog most április első hetében felrobbanni. Apró szilánkokra. Aztán majd csak rajtam múlik, hogy mit rakok össze belőle. És az biztos, hogy beleadok apait-anyait, és a lehető legjobbat hozom ki. Persze ezt így most könnyű eltervezni – aki ismer, tudja, milyen kellemesen bosszantóan döntésképtelen vagyok az esetek többségében…

Majd kiderül. Addig pedig szól The Gathering. Az Analog Park magasan a kedvenc számom, és most vettem a fáradságot, hogy utánanézzek, mi az a fura szöveg a végén. Mint kiderítettem, egy idézet, Alice Csodaországban. El kell olvasnom azt a könyvet.

There was a large mushroom growing here, about the same height as herself. But when she had looked under it, on both sides of it, and behind it, it occurred to her that she might as well look and see what was on the top of it.

She stood herself up on tiptoe and peeped over the edge of the mushroom, and her eyes immediately met those of a large blue caterpillar that was sitting on the top with his arms folded, quietly smoking a long hookah. At last, the caterpillar took the hookah out of his mouth and addressed her in a languid, sleepy voice.

“Who are you?” said the caterpillar. This was not an encouraging opening for a conversation.

“I don’t quite hardly know, sir just at present. At least I know who I was when I got up this morning. I think I might have been changed several times.”

The Gathering – Analog Park

És egyértelműen azért szinte nulla a bejegyzés vajúdási ideje, mert kivételesen Jegyzettömbben írtam. És most látom csak milyen depressziósan hathat a cím. Talán mert nem is.


Hiány

Olyan sokat alszok mostanában. Talán utoljára szombaton aludtam addig, amíg csak tudtam. És még az se volt valami sok, tekintve hogy hajnali öt körül értem haza… Vasárnap reggel keltem, hétfőn szintén, akkor a fogorvos miatt (hurrányaralunk, holnap is ez vár rám), kedden nyolcra kellett mennem egy fantasztikus előadásra (formális nyelvek – erre jó példa a japán, merthát mutass még egy nyelvet, ahol annyit udvariaskodnak, vagyis annyira formális nyelvezetet használnak), kedd este után hajnalba nyúlóan mert a party, mert Sorsnak most volt a 19. szülinapja (és még sok ilyen boldogat neki!), tegnap este aztán ismét már ma volt mire lefeküdtem, mert társasoztunk, ma se fogok egyhamar ágyba kerülni, mert az utolsó busszal megyek haza a holnap reggeli fogorvos miatt, ebből látszik, hogy nem is fogok tudni soká aludni, és már megint pénteknél vagyunk, ami meg ugye kötelező jelleggel esti összejövetelt jelent… Jó lesz ez azért.


Ideje

Vasárnap vasárnap volt, hétfőn nem volt net a koliban, én most itt. Sok minden történt ezekben a napokban (vagy nem), mint általában amikor nem tudok blogolni. Vasárnap persze voltak kezem ügyében nagyon jó idézetek, amiket persze még azzal a lendülettel el is felejtettem. Ahogy majdnem elfelejtettem azt a podcast-kezdeményt, aminek az ötlete valamikor ma reggel született meg, amikor a Muvo elkezdte játszani a Vocari Dei-t a Pain of Salvation-től. Van egy sanda gyanúm, hogy sokaknak nem fog tetszeni, de még úgyis sok idő, amíg megszületik – ráadásul még csak két szám van benne, úgyhogy még nőnie is van hová.

ね~ 秒速五センチなんだって。

え?何?

桜の花の落ちるスピード、秒速五センチメートル。

Vasárnap este megnéztem a 5 Centimeters per Second című filmet. Ai anno furcsán nézett rám, hogy miért pont ezt… Én meg közben/utána pár pillanat erejéig gondolatban fogtam a fejem, hogy miért pont most. De sebaj. Nagyon szép szerelmes film. Olyan nagyon szomorú fajta. Azon meg se lepődtem, hogy itt-ott mintha az én életemből lopkodtak volna bele – bár gondolom ezzel mindenki más is így lett volna. Nagyon jó volt… olyan, ami megérdemelné, hogy többször is megnézzem. Csak óvatosan kell bánni vele. Nehogy túladagoljam, vagy rosszkor jöjjön a dózis. Mint mondjuk most. Így veszélyes. Nagyon mély szomorú-szerelmes hangulatot tud kelteni.