Az pedig nagyon furcsa, hogy az időzített szülinapos bejegyzésem valamiért nem jelenik meg a feedben. Valahol meg kell majd buharálnom a kódot, tudom is hol, de még egyelőre lusta vagyok belemászni.

Szülinapomra meg kaptam bátyáméktól egy jó kis karórát. Nagyon bejön…

Most délután tanulni és olvasni fogok. Meg családi életet élek. Meg várom a holnapot.

Időzített bejegyzés, ritkaság. 18 éves vagyok, mire ezt olvassátok, unikum.

Nem, nem a városunkban található kiskocsmáról szeretnék most írni (ebből a szóból elsőre “ínri” lett, ami meg már majdnem INRI, ami meg illik tudni, hogy mi – IESVS NAZARENVS REX IVDÆORVM, azaz Názáreti Jézus, Júdea Királya), hanem a hangulatról, ami a szobámban uralkodik. Mivel tegnap este anyukám rávilágított, hogy valószínűleg nagyon száraz itthon a levegő, és ezért nem kapok levegőt az orromon, úgyhogy ma beizzítottam a párologtatót, amit tavaly karácsonyra kaptam, raktam bele jó sok vizet meg pár csepp medvebalzsamot, csak hogy még üsse is a náthát, ha már párolog. Felraktam a szekrény tetejére, és lekapcsoltam a villanyt, fel az olvasólámpámat, és ebben a csökkent fényerejű környezetben szólalt meg szinte azonnal Oliver Nelson és bandája egy remek jazz-száma. Azóta ugyanezek a körülmények: párolog a lé, szól a jazz, kellemes fél-sötétet teremt a lámpa. Bár most már fel fogom kapcsolni az asztali halogént, mert a képernyőtől megfájdul így a fejem…

Most vacsora közben – szokásomtól eltérően ugyanis ma, bár vasárnap van, vacsoráztam – egy azóta feledésbe merült gondolatfolyam (milyen furcsa, hogy angolul ez train of thought, azaz “gondolatvonat”) során felbukkant egy kérdés, ami viszont nem tűnt el. Ez a kérdés pedig az volt: vajon valahol, odakint a világban, van valaki, aki olyan, mint én? Nem úgy értem, hogy elmehetne a hasonmásomnak, hanem hogy az érdeklődésünk szinte teljesen azonos. És igen, mint gondolom rájöttél már, ez egy olyan bejegyzés lesz, amiben rólam lesz szó, méghozzá szép hosszan, ahogy egy “tartalmas irománytól” el lehet várni. Remélem, tényleg tartalmas lesz.