Ma elég vicces egy szombatom volt. Eleve nem sok tennivalóm volt. Be volt tervezve a kondi plusz futás, estére meg össze kellett szedni egy csapónyi anyagot, amivel végeztek épp a fázisrajzolók. Ebből az lett, hogy délután kettőig aludtam (“csak még egy kicsit”), aztán sikerült remek időzítéssel elmenni kondiba majd futni, aztán hazajönni. Remek időzítéssel, mert pont mindig akkor esett az eső, amikor fedett helyen voltam, így egyszer sem áztam meg.

Írtam egy felirat-“fordításról” (szigorúan idézőjelben), de amúgy csak (nagyon aktív) semmittevéssel telt az este. Tizenegy körül aztán be a stúdióba, ahol aztán kiderült, hogy van ám több tennivaló is, úgyhogy a kellemes éjszakai autózás után még játszadoztam egy darabig táblázatokkal és képletekkel (majdnem azt írtam, hogy az Excellel, de OO Calc). Elmúlt három óra, mire hazaértem.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a Family Martban kapható csokis táska nagyon jó megmelegítve.

Ma dél körül váratlan esemény volt, hogy engem hívtak a telefonhoz. Ez általában csak akkor fordul elő, ha egy animátor-cég akar valamit, de ez most más volt. A cég egy másik stúdiójában dolgozó manusztól jött ugyanis a telefon, hogy nem érnék-e rá valamikor, mert lenne egy kérése. Mint kiderült, valami baja lett a nyári hőségtől a hegedűjének, ami egy magyar mester műve, aki október végén talán jön majd Japánba. Hogy ugyan tolmácsolnék-e.

A minap volt a japán net nagy vicce részlet egy dokumentumfilmből, ami egy középiskolásról szólt, aki otthagyta a sulit a játékfüggősége miatt. Természetesen megkérdezték tőle, hogy mégis mennyit játszott, mire a válasza: “átlag 15 órát, de néha lett belőle 40 is.”