Tegnap este befejeztem (hosszas vajúdás – ezt a szót fel kellett lapoznom az emháeszben (A magyar helyesírás szabályai – vajon direkt van két ly-os szó a címben?), és ráadásul elsőre, lapozás nélkül sikerült ott kinyitnom – után) Esterházy Péter igencsak hosszú művét, a Harmonia Cælestist (még nem jöttem rá, hogy kell a “æ”-t begépelni, így másolgatnom kell, így a továbbiakban lehet, hogy el fogom hagyni, maradjon csak a jó öreg “ae”). Idejét nem tudom, mikor kölcsönöztem ki a könyvtárból, de legalább háromszor meghosszabbítottam, ami pedig legalább három hónapot jelent. Megérte – ez már azon is meglátszik, ahogy, amilyen formában ez a bejegyzés születik. Utánzásra érdemes, bár nehezen követhető az a stílus, amiben a könyv íródott, különösen az első része. A második mintha egy cseppet konvencionálisabb lenne: van történet, követhetőbb mondatszerkezetek, kevesebb “édesapám”, és többségük azonos. Megmagyarázni nem tudom, de a Harmonia az utóbbi időben annyira meghatározó volt az olvasmányaimban, hogy már furcsa, ahogy ma délután nem azt, hanem Kiplingtől a Kimet folytattam. Kíváncsi vagyok, hogy majd a Javított kiadás vagy a Semmi művészet is megragad-e így. Szerintem akárkinek, akinek van mersze hozzá, érdemes hozzáfogni. Befejezni úgyis csak akkor tudja majd, ha komolyan gondolta – ez nem az a szombat esti ponyva (itt a ponyván van a hangsúly).