Volt egy vicces kis jelenet a péntek éjszakámban, amikor a Nevada nevű helyi kocsma már bezárt (azaz valahol éjfél magasságában), és kezdtünk keresni egy jó kis helyet, ahol még elüldögélhetnénk végkimerülésig. Egy volt osztálytársam hirtelen felsikított a főtéren, hogy de át szeretne menni a szökőkúton. Aztán gyorsan eszébe jutott, hogy az bizony vizes, és ő nem akarna vizes lenni. Erre én, a hős kissé-részeg lovag felajánlottam, hogy akkor átviszem. Hátamon-nyakamban. Nagy nehezen felkapaszkodott és átvágtattunk a szökőkúton. Közben hallottam, hogy valakik kajabálnak nekünk oldalról, hogy “teszed le azonnal” meg “gyertek le onnan”, így már meg se lepődtem, hogy mihelyt a szökőkút túloldalán leugrottam a flaszterre, két drabális úriember rohant felénk. Az egyik nyakában ott lebegett nagy-büszkén a “rendőrség” felirattal kezdődő plecsni, és maradjunk annyiban, hogy nem volt a helyzet magaslatán. Szerencsétlen úgy be volt pánikolva, mintha legalábbis egy hidrogénbomba kioldója lett volna a kezemben. Maradjunk annyiban, hogy nem éppen a legszofisztikáltabban kezdett az igazoltatáshoz egy “mit képzelsz te magadról bazdmeg?!” és folytatta egy “azt hiszed, nagy legény vagy csak mert megittál két nagy meggyet?!” kérdéssel–csak hogy aztán a rideg józan kérdéssel szembesüljön, hogy “tulajdonképpen mi a probléma?”, amikor rájött, hogy lehet, nem is vagyok egy egy felestől tántorgó tizenkét éves emógéj. Szegény barátom csipogott egy elhaló “nem az ő hibája volt…”-ot a háttérben, de a legény szerencsére beérte egy igazoltatással. Nagyon bőszen kapta elő az elején a cébé-rádiót, annál nehezebb volt feltűnés nélkül elraknia, amikor kezdett zavarba jönni… Ezt az élményt most egy darabig nem fogom elfelejteni. És már tökéletesen értem, miért nincs semmi tekintélye itt a rendőrségnek.

Amíg hat körül elindulok a mostanság felkapott társasági találkozóhelyünk felé, The Gatheringet hallgatok és a Dűne Gyermekeit olvasom. Ez nem könyvtárból van — szülinapomra kaptam. Jó érzékkel rátapintottak szüleim, melyiket nem fogom tudni kikölcsönözni.

Változások szelét érzem. (Hú de költői.) Ma már nekilódult és elkezdett komolyan dolgozni — innentől kezdve pedig nincs megállás. Eddig csak tervezgettem azt az új életet, de most már semmi nem köt a régihez, úgyhogy nem leszek szívbajos belevágni. Előreláthatólag szó szerint is. Most olvastam Mefinél valamit, ami szintén azt mutatja, hogy nem lesz megállás, és végre belefogok azokba a régóta tervezett dolgokba. Sorban érkeznek, alig várom már!