Reggel fölkeltem, megreggeliztem, merthogy ugyan a kártyámmal pénzt fölvenni nem tudok, láthatóan ez nem akadályozza, hogy párezer jenes bevásárlásokat kifizessek vele. Hihetetlen. Erről mondjuk majd később még részletesebben… A lényeg, hogy megreggeliztem, mert vettem müzlit, ezért a kártya.

Utána pedig már nem volt időm elcaplatni a kombinibe megvenni a Metallica jegyet, úgyhogy csak délre volt jelenésem, a próbateremben, ahol aztán a zenekar ötjéből hármasban próbáltunk vagy két és fél órát. Most mondjuk csak ének vagyok, de így is poén, amikor magam is meghallom, hogy nahát, ezt a hangot most pont sikerült eltalálni. Meg jó érzés teli torokból üvölteni a mikrofonba. Meg utána ahogy kapar a torkom, mert azért kapar.

Ebédre próbáltam csinálni szecsuáni csirkét, de mivel se igazi receptem, se hozzávalóim nem voltak, úgyhogy csak valami közelítő dolog lett belőle. Finom, de jellegre és ízre se ugyanaz (nem feltétlenül rosszabb).

Majd… szép… lassan… összeszedtem… magam… és elindultam kondiba meg futni. Amiből végül az lett, hogy a kondiban ugyan nagyjából megcsináltam mindent, amit szoktam (fekvenyomásból így három hét szünet után is egyből a mély vízbe ugrottam, de úgy-ahogy bírtam), de futni már csak négyszázat volt erőm, aztán hazacaplattam és vége a történetnek. Kérem kapcsolja ki.

Jó érzés volt leszállni a vonatról, szokás szerint bekamuzni, hogy elhagytam a jegyem (Kóbe egy kicsit túl drága távolság), bár utána egy kicsit lelombozott, hogy az állomásnál leparkírozott kerékpáromat elszállították, úgyhogy caplattam vissza a koliig. Legalább már nincs hőség, se szörnyű páratartalom.

Majd még jobban lelombozott, hogy hiába értem haza, a netem éppen nem működött, úgyhogy kihúztam a modemet, bevágtam magam a zuhany alá majd elmentem bevásárolni. Szerencsére a Metallica koncert hatezer jennel olcsóbb, mint ahogy emlékeztem, úgyhogy erre a négy napra bővebb büdzséből dolgozom, mint számoltam előre – mert ugye aztán jön a klubos tábor valahol a hegyekben, ami a fix költségen kívül nem igazán kerül semmibe, az után meg már megjön az ösztöndíj (remélhetőleg), úgyhogy nem halok éhen. Így jó érzés volt végre a megszokott helyen venni magamnak a megszokott narancs- és grapefruitlevemet, meg ami még hirtelen eszembe jutott, majd végre egy olyan Starbucksban venni kávét, ahol megértenek akkor is ha nem legalapabbfokú angolul próbálom a szándékomat átpréselni a kommunikációs barikádokon. Hazajöttem és már a netem is működik. Majd az elkövetkező pár napban összeszedem magam és megírom a beszámolókat az elmúlt három hétből, lesz sok. Sok.