… vagy az is lehet, hogy nem megyek Paganfestre, és megvárom, hogy beérjen a megbánás magva odabent, nőjön ki belőle egy szép nagy, terebélyes fa. Nem metszegetem majd, nem nevelek belőle palotapincsi- – vagy inkább öleb- – bonsait, hanem hagyom, hogy karcoljanak a frissen hajtó ágak és érezzem belül az összes csikorgóan zöld rügyet. Aztán amikor már hatalmasra nőtt és árnyékba borítja világom, akkor majd felmászok a koronájába, és kinézek a zöld lombok közül, ölembe veszek egy füzetet és leírom, ami éppen eszembe jut. Falatozgatok a keserű (tonic-ízű, remélem, vagy vodka-erejű) gyümölcsökből, és írok, írok az őrületről és írok olyan megtapasztalhatatlan létezőkről, amelyeknek nem adatott anyagi megvalósulás vagy elméleti lét az embereknek megtapasztalhatónak adott világban – bár az is lehet, hogy még nem találtuk meg őket. Aztán amikor leszáll az alkony, és a Nap utolsó az vérszín cseppeket búcsúztatja a fa leveleinek hegyén, majd akkor lemászok a fáról, letelepszek a tövébe, és várok. Várom a démonokat, várom a vérfarkasokat és a többi jó cimborát, akivel nem volt még találkám, de nyilván örömmel látnak majd maguk között egy magukhoz hasonlót.