Négy meg öt az kilenc. Tegnap egész nap a belvárosban voltunk képzésen. Mivel reggel tíz előtt már ott kellett lenni, így volt módom kiélvezni a reggeli csúcs utolsó hullámait. Még szerencse, hogy nem egy órával előbb kellett menni, különben azt hiszem, találkoztam volna a híres-hírhedt fehér kesztyűs vonattömőkkel (így is alig sikerült bepréselődni). A képzés maga nem volt semmi extra, a standard üzleti etikett dolgokat (névjegykártya, ülésrend, telefonhasználat) vettük végig egy kellemes hét órás műszak alatt.

Ma már egy kicsit lazábbra vettem a figurát, és kétszer szundiba nyomtam az ébresztőt – és mégis nagyon lazán beértem húsz perccel idő előtt, pedig még reggelit is kellett vennem út közben (nem tűnt fel tegnap este, hogy elfogyott a kaja).

A mai nappal elkezdődött “új életem” és immár a lelkem a vállalatot illeti meg. Mondjuk egyelőre inkább megtartom magamnak, és majd ha elkezd csurogni a zseton a számlámra, jöhet az átadás. Mehet.

A rizst pedig mindig egy kicsit több vízzel főzni, hogy ne legyen száraz. Ez a tegnapi napom tanulsága. Egy kicsit szárazra sikerült a rizs, és persze egy szemet sikerült feltüsszentenem az orromba. Azóta se jött ki, és már érzem, hogy ettől be fog durranni az orrom, és “megfázok”. Jaj, de jó.

Itt Hikonében úgy néz ki a tavasz, hogy egy nap vagy huszon-fokok vannak, napsütés és madárdal, vagy egész nap csöpörög az eső és tombol a szél. Én azt mondanám, hogy így tavasszal mifelénk mindennapos olyan szél, amire nyáron a tájfunok idején már vészriasztást szoktak kiadni.

Ma épp ilyen nap van amúgy, de a cukorigényem győzött, és elcaplattam egy közeli boltba Pocky-ért. Út közben az tűnt csak fel, hogy hiába van rajtam a jól záró fejhallgatóm és szól benne a muzsik, attól még folyamatosan hallom, ahogy zúg a fejem fölött a szél. Nem a fejhallgató nyílásain fújt be: egyszerűen csak olyan erővel tombolt odafent, hogy áthallatszott.