Furcsa érzés, hogy magyarul a legnehezebb elkezdeni írni. Angolul és japánul is sokkal természetesebben jön, mint magyarul, pedig. Furcsa érzés, hogy az anyanyelvemet már csak a plörk száz-akárhány karakterében használom, és ott is sokkal ritkábban, mint anno annak idején.

Három dimenzióban japánul élek, kettőben meg angolul. Én nem tudok csak azért kapcsolatot tartani valakivel, hogy kapcsolatban legyünk. Ezért is van az, hogy a magyarországi barátaimmal jól telik az a két hét karácsony-újév körül, aztán egy évig szinte csak a Facebook like-jai kötnek össze minket.

Leültem éppen hogy akkor majd blogolok, de az agyam tompa és borotválkozni kellene. A héten elvonult itt már egy tájfun (hallom, otthon is híreztek róla, pedig tegnap a boltban egy járókeretes nagyi nagyobb szelet eresztett mint ez a vihar volt) és egy másik is itt kopogtat a hátsó ajtónál, bár csak az esőt lehet már érezni belőlük

Cserébe minden hétköznap haikukat írok – hétvégente elvileg hosszabb dolgokat akartam írni, de egyszerűen amióta elkezdtem írni azóta minden hétvégén valahol (nem itthon) voltam és egyszerűen nem volt érkezésem semmit írni. Járni meg van hol, mert megy a klubos élet is, járunk forgatni is (projekt tantárgy, negyed órás filmet kell összehozni) meg szórakozni is (kivel s hogy az mondjuk változó).

A pénztárcám mondjuk ennek nem feltétlenül örül, bár most a suliban “tanítok” angolul heti egyszer meg a vizsgaidőszak közben-után lesz megint angoltábor is, úgyhogy talán idén csődbe nem megyek (bár hogy haza hogy, azt se tudom még). Na de most megyek mert még nyolc dal szövegét meg kell tanulnom…

Azért zavar, hogy fölkelek valamikor, aztán délután ötig semmit nem csinálok, mert persze miért is csinálnék, végül is nem arra van a nap, aztán elmegyek kondiba, hazaérek hullafáradtan, eszek valamit, és akkor akarok mindennek nekilátni. Aztán csodálkozok, hogy semmivel nem haladok.