Tegnap délután nagyon nem volt hangulatom. Semmihez. Piszokmód besokalltam, és nagyon hiányzott valahova elmenni haverokkal, csak egy kicsit szocializálódni. Aztán kilenc magasságában jött egy mail Barbitól, hogy megyek-e akkor a partira. “Milyen partira?!” Teljesen elfelejtettem, hogy Matt említett tegnap estére valami összeröffenést. Jó volt… Ismét nagyon hosszú. Amikor három körül vége lett még megnéztük, milyen a koli teteje, aztán bedőltem az ágyba. Ma nagyon furán rosszul voltam, gondolom a lehetetlenül minimális alvás miatt. Valamiért iszonyatmód izzadtam, megijedtem, hogy lázas vagyok úgyhogy vettem egy elvileg lázlenyomós fürdőt, ahogy azt még otthon egy gyerekbetegséges könyvben láttam. Ez az izzadáson segített, de jobban nem lettem tőle, úgyhogy vissza az ágyba és aludtam tovább. Négyig-ötig nagyjából. Akkor ránéztem az órára, és eszembe jutott, hogy ma már vonulnak a parádén (祭り) Fuchuban, úgyhogy összeszedtem magam, megreggeliztem és odamentem. Találkoztam csoporttársakkal meg Balázzsal is, aki megkínált takoyakival (csupa kanjival 蛸焼). Abban pedig polip van. És jó (bár nem fogok rendszert csinálni belőle). A majális-bazárban vettem magamnak a rámtörő éhség ellen egy óriási dangot (団子). Meg töltöttem most képeket Flickrre – csak kettőt, pedig nagyon sokat csináltam. Viszont még mindig nincs elemem a fényképezőbe, úgyhogy a telefonnal készültek, és harmincból nagyjából öt nem mozdult be, abból három érdektelen. A videók meg élvezhetetlenül kicsik. De ma legalább korán lefekszek, hogy holnap föl bírjak kelni reggel a pingpongedzésre.

Reggel fölkelni pedig nem jó, és ez tény. Ami utána jön, az már annál inkább (lehet) jó, de maga az aktus, ahogy a jól belakott ágyból ki kell kászálódni, ott kell hagyni az édes pihenést, nagyon nem. Főleg, ha igen korlátozott idő állt rendelkezésre alvás céljából. Ma reggel is fölkeltem időben, bár nem annyira időben, mint általában szoktam, csak annyira, hogy odaérjek fél tizenegyre a templomba. (Sikerült is.) Viszont emiatt nem mentem ma pingpongedzésre, ami kilenctől egyig tartott volna. Sebaj, szóltam nekik előre, úgyhogy majd kedden. Várom már. Most viszont elég nyúzott vagyok, és ez zavar, mert nem kéne annak lennem. Gondolom az ebéd altatna, de nem hagyom. Tanulni kell, kanjikat főleg, utána pedig egy kis kockulás még belefér. Ma meg végre vettem tusfürdőt, miután tegnap megkérdeztem a többieket, hogy mégis mit kellene rajta keresni, ha már az egész japán szöveget nem értem. És ha már úgyis kellett narancslevet vennem, mert abból mindig kell legyen itthon, eltekertem Chofuba és vettem (tusfürdőt ott, narancslevet a közeli százjenesben). Majd ha a hamarosan a szervezetembe jutó sötét színű forró folyadék életre kelt, írok még.

A mai nap egyszerű volt. Reggel fölkeltem, és még mindig sípolt a fülem (azóta is kitart, egyre gyengül, de ha zenét hallgatok nem érzem), mentem órákra, a végén már majd’ elaludtam, szabadultam, és elmentem a Seiyu-bö egy-két cuccért – kenyér, uborka, tej, nameg bringa-belső, ez utóbbit vicces volt elmagyarázni a manusznak. (Csak hogy érzékeltessem japán-nemtudásomat: あの丸いものの中のもの, tessék nevetni – fene se gondolta volna, hogy チューブ (chuubu) az angol tube után…) Haza, és azóta “tanulok”: megcsináltam a már rég esedékes házik egy részét, még most is van kettő, amit fontos holnapra (hurrá), kanjikat ismételtem (volt vagy 230), majd most jöhet a vacsora. Ugye, mennyire semmi-üres nap volt?

Ja, délben magyar-ebéd volt, mi négyen a menzán.