Az utóbbi napokban (egy cseppet) hanyagoltam a blogot… Egyáltalán gépnél is alig ültem, csak fél pillanatnyi plörkök erejéig, különben olvastam, tanultam, bringáztam, kocsikáztam valamerrefelé, esetleg telefonáltam (persze szigorúan engem hívtak, tekintve, hogy a drága pannon hirtelen úgy döntött, hogy nekem nincs több pénzem). Egyébként irgalmatlanul szenvedek (megint), ugyanis most, hogy egy ideje nem esik az eső, ráadásul pont mostanában nyírták városszerte mindenütt a növényzetet, majd megpusztulok az allergiától. Vagy valami náthától, de megfázni mostanában nem igazán volt módom, tekintve ezt az istenverte meleget (jajj, de szeretem a telet…) – ó bárcsak inkább zuhogna folyton!

Na minden esetre ma túl lettem a maradék két szóbeli érettségimen (magyar, töri), így most már kezemben is lehetne akár a bizonyítványom, feltéve, hogy nem heverne most az asztalon… Az eredmény megfelel az elvárásoknak, 90% alatt nem lett semmi. Nem számolgatok most pontokat, majd számol helyettem az OM. Este érettségi bankett, utána buli holnapig, és kő kövön, fű füvön, fa favon nem fog maradni. Aztán… Vége.

Hulla fáradt vagyok. Ma este meg tervezem nézni az Avalon című japán-lengyel filmet, már ha sikerül addig működésre bírni a lejátszót. Szombaton érettségizek.

Egy ideje minden nap este hat körül elhúzok egy fél órás, viszont cserébe jó aktív bringázásra. A cél a nagyjából tizennégy kilométeres táv teljesítése fél órán belül, de ez idén még sajnos nem sikerült – egyszer régebben emlékszem, huszonnyolc perc is megvolt. Aztán még tíz percet rollerballozok (lehet, hogy lassan emelem majd húszra), és másnap este rémülten konstatálom, hogy “már megint nem bírom annyira, mint tegnap” – ami általában azt jelenti, hogy még jobban bírom, viszont az elején sokkal fárasztóbbnak tűnik.

Az Avalon lényegében ugyanaz, mint a Mátrix, csak itt nem egy gonosz elnyomó rendszerrel kell szembenézni, hanem a játékfüggőséggel, azzal, hogy nem tudják elkülöníteni a játék világát a “valóságtól”. Elég régen láttam, és akkor se egészen, így nem biztos, hogy jól emlékszem, viszont ez (remélem még ma este) ki fog derülni.

Ma ugyan nem tanultam (még) semmit, de holnap végig fogok szánkózni az összes tételen, ami csak kell, ami még bizonytalan, kidolgozom rendesen, amit nem akarnék húzni, azt szintén, és szombaton délelőtt aztán túlesek a dolgon. Az érettségi utáni terveim között szerepel nagy mennyiségű szépirodalom olvasása, így a már folyamatban lévő két könyv (Queen Loana, Kim) mellé bevettem egy Rilke (sajnos próza) kötetet (sajnos magyarul) és Kunderától a Lét elviselhetetlen könnyűségét. Az olvasás viszont nem lesz elég, mert verseket fogok tanulni, elsőként a Hollót (Poe) angolul és magyarul (nagyjából tudom), majd Vörösmarty-kat.

Késő délelőtt – feed-olvasgatás közben – egyszer csak valami olyan szag csapta meg az orrom, amit nem tudtam hova rakni. A szag ugyanis (szigorúan szag, és nem illat!) a gombáspincék jellegzetes, borzongató bűze volt, igaz, enyhén. Eleinte azt hittem, hogy anyukám gombát pucol, tudom is én, svédgombához, ez nem lepett volna meg, viszont semmi ilyesmi nem zajlott. A szag forrása nem a vécékagylóba öntött tisztítószer volt. A szag nem az erdő felől jött, ahol van egy régi légópince, amit korábban használtak gombatermesztésre is (el nem tudom képzelni, erre ugyan mi vihet valakit). A rejtély egyelőre megoldatlan maradt, az ablakokat becsuktuk, a szag kevésbé intenzív azóta, viszont változatlanul irritáló. Mint kiderült közben, az utat festik, és annak a szagát érzem. Ebben csak az a poén, hogy ez a gyengécske szag, ami ugyan nagyon kellemetlen (nekem), nem éppen a szomszédból származik, az út legközelebbi része is vagy húsz méter légvonalban, és van közben egy jókora sövény-bokor-dzsumbuj. Ehhez képest nekem megfájdult tőle a fejem. Isten áldja Dr Kevorkian az útfestőket! (Egyszer alsós koromban a hangyairtó spré engem is kiirtott: reggelről az ajtó mellett özönlő hangyák kivégzése végett került bevetésre, viszont a suliban harmadik órában én haltam meg hánytam tőle. Ennyit erről.)

Olvasok jó esti bulikról, olvasok hatalmas lanpartykról (most rágtam át magam az elmúlt négy nap feedjein), és rémülten konstatálom, hogy irigykedek. Bár lehet, hogy nem is ez a legjobb szó, de mindenképp szívesen átéltem volna ezt én is. Csak itt ilyenre nincs mód. Vagy ha van, az engem messze elkerül. Az aurea mediocretas hátrányai, ugye… Legyen inkább carpe diem?