Megérte elvágni az ujjamat. Mert persze sikerült, amikor az uborkát szeleteltem – igen érdekes élmény érezni ahogy a fém benne van az ujjamban. Olyan helyen érezni, ahol nem éreztem még soha. Borzongató.

Meg vicces lesz, amikor hazamegyek, és alkalmanként japán kötőszavakat szúrok be – egyszerűen mert jobban hangzik, rövidebb, vagy csak az jut előbb eszembe. Mert mennyivel jobb azt mondani, hogy “daitai”, mint hogy “nagyrészt”. A “nagyrészt” annyira hivatalos hangzású… Eddig még csak online beszélgetésekben vettem ezt észre magamon, hiszen itt ha élőben beszélek valakivel, nem okoz gondot, ha minden második szavam japán se (bár az igazi ha mindegyik az).

Na de miért is érte meg elvágni az ujjamat? Mert nagyon jót sikerült kotyvasztanom. Mutattam a bevásárlás blokkját, szinte minden sorra került belőle. A zöldségeket összeaprítottam (meg közben magamat is, ugye), közben bepaníroztam a húst (ha jól sejtem disznaj volt), megsütöttem két krumplit olíván olívával meg hagymával meg bambuszrüggyel, aztán pároltam-sütöttem a zöldségek felét. Meg ugye volt rizs, a tetejére halreszelék, mellé uborka (bár itt a csemegeuborka a szó szoros értelmében csemege, nagyon édes), a nyers zöldségeket meglocsoltam almaecettel meg a végén az egészet szójaszósszal, és nagyjából ennyi. Így nézett ki:

Kicsit rémisztő volt azért beírni a file nevébe a dátumot (090627) – valamiért úgy éreztem, hogy 17. körül járunk még… Még egy hónap elpárolgott, és már tényleg csak két hét a vizsgákig…

Ezt a hetet pedig a mai művemmel zárom… Pörkölt tojásos nokedlivel. Jó lett… jó laktató. Csak hárman laktunk jól vele, és még maradt is. Az én porcióm (első adag) így nézett ki:

Most egy időre elcsendesedek, tanulok és majd esetleg jövő hét végén újra jelentkezem kajákkal. Addig csak az unalmas naplózás marad…

Végetért a suli, rohantam is bevásárolni Chofuba, mert az egyik kínai srácnak van a szülinapja, és csaptunk neki egy kis bulit. Aztán nekiálltam, és megsütöttem életem első igazi süteményét, íme a mágnás pite előtte-utána:

Nem lett tökéletes, egy-két helyen azért (hogy Lusta Dick őrmestert idézzem) “egy kicsit megijedtem”, hogy nagyon elrontom, de a végeredmény ehető, és ahogy a kép jobb oldala mutatja népszerű lett.

Este elugrottam karaokézni, de onnan éjfél körül jöttem vissza, aztán hajnali négyig üldögéltünk a kampuszon egy (mesterséges) tavacska mellett, beszélgetve. Ma is (edzés és utána ebéd után) fogok valamit kotyvasztani, ezt meg legalább nem kell majd sütni.

Ma nem ebédeltem ebédidőben, mert csak három órám volt, így – mint kisütöttem – a csütörtök a vasárnap mellett az egyetlen nap amikor biztosan tudok valami hosszabb időt igénylőt is sütni-főzni. Cserébe főztem egy kávét, amit vasárnap vettem a híres Starbucksban Shibuyában. Anno még a weboldalukon valami kvízben kaptam azt az eredményt, hogy az én ízlésemnek a Verona nevű kávéjuk felel meg elvileg legjobban – és van is benne valami, tényleg finom. (Legalábbis az előző, kvázi szén-ízű koffeinbombához képest.) Ebédre tehát kávé és lekváros kenyér volt, és ez utóbbi is megér egy misét. A palacsitatortához három kis üveg lekvárt vettem: narancs, eper és (azt hiszem) áfonya. Na ma délben az áfonyával kezdtem, merthogy az a kedvencem ezek közül. De aztán ahogy kinyitottam a narancsot, furcsán pálinka-szaga volt, úgyhogy inkább kihagytam. Az eper meg akkorát durrant, mint egy kisebb lőfegyver, és még füstölögni is kezdett. Így hát maradt az áfonya… Sebaj, annak nincs semmi baja és jelentem nagyon finom. Aztán órák után elmentem a Hanamasába a csirkét meg a többi hozzávalót megvenni a részegeshez (persze a sütikhez a lisztet, sütőport, kekszet elfelejtettem), majd nekiálltam sütni. Közben pingpongoztam is, meg beszélgettem (sokat) (sokáig). Most még átnézem gyorsan a tanulnivalót (a csütörtök előnye a szabad délutánon kívül hogy tanulnivaló is csak a kanji meg a kaiwa van, az meg nem vészes), aztán nézek valami (valószínűleg japán és rajzolt) sorozatot (filmre ma már nincs idő).

Ma úgy döntöttem, hogy csinálok valami extrémet… Hát bejött. Rákot főztem – karamellában. Összekevertem három evőkanál cukrot egy kis szójaszósszal, bőszen kevergetve főzni kezdtem, majd amikor már kezdett sűrűsödni, beledobtam a rákot. Mire megint kezdett pempősödni a rák is megsült, úgyhogy az egész ment a rizsre. Nem volt rossz… Annyira. Problémák: túl sok volt az édes cucc, és túl híg. Főzni kellett volna még vagy három percig (legalább), hogy igazán jól összeálljon, és ne tocsogjon. Meg talán egy kicsit sok is volt. Izgalmas, maradjunk annyiban… (Azóta meg folyamatosan iszok, mert ennyi cukorra kell.)

A mai napom elég kajásra sikeredett. Reggel pont sikerült kikászálódnom az ágyból (nehéz volt, mert valamiért — az okra már nem emlékszem — kettő után kerültem ágyba) hogy még épp a tűréshatáron belül érjek oda a templomba. Utána meg elindultam Musashisakai felé a palacsintatortához hozzávalókat keresni. Út közben feltűnt, hogy az egyik út menti bolt valamiféle “gourmet” dolgokat hirdet, úgyhogy benéztem, és jól is jött. Találtam mindenféle jót, diót, mazsolát, még mákot is (bár nem fekete, hanem világosbarna), bár a túrót csak a Hanamasában leltem meg. Ahogy hazaértem beraktam a rizst főni és mentem Chofuba “rendes kajákat” venni, aztán amikor hazaértem, összeütöttem őt: