Tag: jlc

四月十五日(水)

A ma reggel… felhőtlen volt. (Szó szerint. Angolosodok, időjárással kezdek.) Szerencsére sikerült időben kikaparnom magam az ágyból, így még borotválkozással együtt is bőven belefértem az időmbe. Az órák a szokásosak voltak, nagyjából két új dologgal mindre (új szó, kifejezés, hasonló), de nem unatkozom annyira. Amikor meg mégis, akkor beszélgetek (lehetőség szerint diszkréten, hogy ne zavarjam a többieket), vagy a szótáramat bújom valami érdekes és kapcsolódó szó után – a beszélgetés részével ma sikerült elérnem, hogy csendre intsenek. Először itt. Hosszú sor kezdete, úgy érzem… (És gyanús, hogy hamarosan nekiállok hangult és a khmer írást tanulni, csak a poén kedvéért.) Gondolkozok klubokon is, tegnap a délutáni unatkozás megszakítása végett kértem egy klub-listát és van nem egy érdekes: pingpong, foci, vitorlázás, hegymászás, fotózás vagy esetleg valami küzdősport. Tudom, úgyse lesz rá időm (legalábbis mindenki ezt mondja), de mostanában azért még volna.

Most délután meg elkerekeztem a Notoriba körülnézni, mert tervezek konyhai cuccokat venni, és felmértem a terepet. Ami kéne: vízforraló (teának), rizsfőző (de idétlenül hangzik ez magyarul), felmosócucc. Amit még ott érdekesnek találtam: olcsó (nád?) szőnyeg és csipesz. A vízforraló és a rizsfőző kapcsán ütköztem egyedül igazi problémába: mindkettőből van elektronyos és olyan is, amit főzőlapra kell tenni. (Az utóbbi fajták feleannyiba kerülnek.) Melyik éri meg jobban? Meg nem tudom, mit fogok magamnak főzni (még), viszont nem szeretnék minden nap fazekakat venni, ezért jól jönne néhány ötlet (a curry már ott van a listán). Most hogy ezt leírtam, megyek is és megvizsgálom a köz-konyha felszerelését.


Propaganda

Today there was an interesting “class” i’ve forgot the name of… We watched an american propaganda “movie” against japanese from the second world war. It was first funny. I mean, it was so visibly full of the worst type of demagogy that i couldn’t help laughing a couple of times. But it was scary as well. Because it could be funny for me right now, but seventy years ago, when there was about no way to get informed except for the media the governments then (and possibly somewhat now as well) controlled, you could easily take even the such stupidity as truth, after the “Japs” bombed Pearl Harbor, the “Japs” you don’t know anything about except that they look different, speak different and write different—after all this, it’s not that difficult to believe that they might as well think different, that they’re just wild people still practising ancient ceremonies, dressing and acting as if they lived in the middle ages and consider nothing else an honor but to die for the God Emperor. And when i thought about it more: even nowadays we have this same thing. Providing people information your way to build prejudice and hate in them–very hard to protect yourself against, especially if unexpected. And the so-called everyday citizen, whose life more or less consists only of waking up, going to work and going to sleep, without any real interest for anything, believing almost whatever the media claims, would still believe such stuff without doubt. And that’s scary.


火曜日

A kedd meglepően rövidre sikerült (az órák szempontjából): csak a két japánóra volt, mert a társadalomismerethez “még nem tudunk eléggé japánul”, tesi pedig még nem volt (ha jól értettem). Ez azt jelenti, hogy nagyjából egykor már teljesen szabad és unalomteljes voltam. A megoldást végül a pingpongasztal és a mosás szolgáltatta, előbbi mellett jópár órát eltöltöttem – a mosás szerencsére csak bepakolás majd terigetés volt. Amikor aztán hulla fáradtan bezuhantam a zuhany alá, és még a hajmosást is lezavartam, Plamena tíz percen belül érkezett, hogy nem megyek-e beszélgetni, mert Rado unatkozik és be akar rúgni (nem sikerült neki). Ennek az lett a vége, hogy ötösben leültünk a kettes épület társalgójába, majd amikor a lányok elvonultak aludni, Radohoz, hogy végül három magasságában ágyba kerüljek (már véltem látni a világosságot a függöny túloldalán). Fura, de nem volt szokatlanul nehéz felkelni aztán fél nyolckor…


Nyúzott

Egy kicsit hulla fáradt vagyok most… Kilenc körül értem haza (már lassan tizenegy van, ahogy ezt gépelem), mert a matekteszt után elmentünk telefont venni – végül is még nem vettem, de nem is bánom, mert így legalább a többiek tapasztalataiból tudunk majd tanulni. (Már el is kezdtük, mert néhányan vettek, és au-sat, mi meg Softbankben gondolkodtunk, merthogy az egymás között ingyenes, de nem olyan egyszerű az.) A matekteszt vicces volt. Már amikor az ösztöndíj felvételijére készültem is feltűnt, hogy a japánoknál olyan, hogy “szép szám”, nincs, ezért itt nem szabad meglepődni, ha valami “pluszminusz-három-plusz-gyöktizenhét-per-huszokilenc” jön ki egy másodfokú egyenlet megoldásának. A tesztben volt elég sok minden, “egyszerű” első-másodfokú függvény vázolásával kezdett, majd másodfokú egyenlőtlenség, trigonometria, logaritmusok, majd jött az “izgalmasabb” rész: határértékek, differenciálok és a végén még egy mátrix-inverzió. A határértékeket úgy csináltam, ahogy a józan eszem diktálta, mert már nagyjából két éve nem írtam le, hogy “lim”, aztán még a sinx deriváltjára is majdnem jól emlékeztem (-cosx-et írtam) (az ex is csak a Bolyais matematikusok deriválós viccei miatt volt meg), a mátrix inverze meg sehogy se akart kijönni azzal a módszerrel, ami rémlett, úgyhogy egyenletrendszerrel oldottam meg (engem is meglepett, hogy működött).

Aztán regisztrálni kellett valami egyetemi rendszerbe, megvan a számlánk, bár bankkártyát még nem kaptunk hozzá, de ez már elég volt a többieknek, hogy ne bírják tovább telefon nélkül. El is indultunk, de aztán végül a mi szakaszunk (Plam, Teo, Esther és én) telefon nélkül tért vissza, csak közben még Chofuban bevásároltunk, élelmet. Amióta meg itthon vagyok, csak kanjikat tanultam – nem lenne nehéz, ha magyarul lenne. De néha épp csak az angol szót nem értem, aztán meg csodálkozok, hogy egy ismert és hétköznapi kanjit valami teljesen óangol szóval ír le…


Buliest

Tegnap az egész azzal kezdődött, hogy reggel mennünk kellet a tankönyvekért, merthogy meglett a csoportbeosztás. Elsőre meglepődtem, hogy egy totál kezdő csoportba kerültem, de a harmadik óra körül (merthogy azzal a lendülettel órákat is tartottak) már úgy gondoltam, hogy jó lesz ez így, legfeljebb nem fogok belegebedni a nagy tanulásba (azért holnap nekiülök és megírom a házikat). Négy kezdő csoport van, egy nem annyira kezdő meg kettő, akik “pengék”. Ráadásul Robert, aki azért úgy-ahogy tud japánul a “nem annyira kezdő” csoportba került, szóval jó helyen vagyok. Aztán délután volt az egészségügyi vizsgálat is – szerencsémre vérvétel nélkül (eredetileg úgy volt, hogy az is lesz). Ezzel legrosszabb esetben is őszig megúsztam az ájulást (legalábbis Komatsu-sensei azt mondta, hogy esetleg októberben kell majd vérvétel, mert néhány egyetem kéri a felvételihez – bár hogy minek, azt el nem tudom képzelni). Viszont mire végeztem már nem álltam neki főzőcskézni a welcome party-ra, úgyhogy nem vittem semmit, de nem is hiányzott. Igazi multikultiparti volt, mindenféle jóval, kaja-pia-társaság, hajnalig. Volt alkohol is (gondolom hiszen a társaság nagy része úgyis húsz fölött van), ami egy szegény koreai lánynak nagyon nem kellett volna (aki mellesleg pofátlanul csinos és a csoporttársam), ráadásul egy japán lány kihívta rá a mentőket, amikor állva elaludt és összeesett… (Nem egy jó kezdet, meg kell hagyni.) Nekem szerencsére nem volt ilyen problémám (elég volt ez is). Reggelig beszélgettem mindenféle (olasz, spanyol, japán, magyar – bizony, találkoztam egy magyar lánnyal, akiről nem is tudtam, hogy itt van; nameg a szokásos bolgár-román bagázs) népekkel, aztán valamikor bedőltem az ágyba… Reggel korán felébredtem, zuhany, vissza az ágyba kettőig, amikor is elkerekeztem Musashisakai felé, ahol a Hanamasa nevű boltban végre találtam normális sajtot (a tippet az ausztrál lány adta). Onnan Chofuba mentem volna, koncertjegyet venni, de nem sikerült, mert sajnos itt az utak nem szép sakktáblásak, mint Chicagoban, úgyhogy Chofu helyett itthon lyukadtam ki – úgyhogy koncertjegy helyett csak narancslevet vettem. Azóta meg semmi, csak a szokásos kanji-tanulás.


Flashcards

Today i started learning kanji again, with the method Robert suggested: flashcards. I managed to learn a few new today, and i hope i won’t forget them until tomorrow. The Anki app is really useful, a lot more, than the pdf books… I haven’t really tried this method before–or well, maybe i have, but that wasn’t a success at all, guess because i wasn’t taking it seriously. I wasn’t taking anything seriously… But now it’s really important to learn as many kanji as possible as quickly as possible, and i think this is still the best method. Daily at least ten minutes spent with them, and i think that time will just increase as time goes, since i set it to “teach” me daily 10 new ones. That should be enough i think…

I’ll have to learn new vocabulary as well. That means, beside memorizing the kanji, i’ll learn the readings and compounds as well—now that’s the more difficult part, as i still have to figure out how i’ll do it. Though probably when classes start, i’ll figure it out quickly enough, as i’ve heard the language education here is pretty tough but effective…