Tag: literature

Az irodalomoktatásról

SeSam háza táján olvastam a magyar irodalomoktatásról. Azzal bizony tényleg baj van. Az egy dolog, hogy nekünk pechünk volt, a tanárunk hiányzott egyszer szanatóriumi kezelés miatt majd’ fél évet, így meg elég meredek volt, gyanítom csoda, hogy le tudtunk érettségizni, ráadásul Lacibá’ a témákhoz sem kötődött igazán (törifakton mulattunk rajta mindig, ahogy bárhonnan indultunk, öt perc előadás után már Kádárnál tartottunk).

Az egy dolog, hogy legyen szó lehetőleg mindenről, de tudjunk hangsúlyokat elhelyezni. Ha a gimnazista olvasónak Poe vagy Kafka az érdekes (és aki akkor szeret olvasni, annak szerintem ezek kötelezőek), akkor ne szórakozzunk már azzal, hogy Poe-tól az egész irodalmi szöveggyűjteményben két egész vers van (ha jól emlékszem nekünk a Holló és az Annabel Lee volt) – végül is csak műfajt (mit műfajt, műfajokat) teremtett az öreg… Az olvasást megszerettetni meg ott vannak a Harry Potterek, Neil Gaiman művei, vagy ha magyar kell, akkor Böszörményi Gyula, például. Ha meg a tizenkétévesen már dohányzó nagymenő srácoknak ezek nem tetszenek, akkor eléjük lehet rakni a nyolcvanas évek ifjúsági regényeit, lásd azt a sorozatot, amiben a Csak egy szippantást! (nem tudom ki írta) is van. Vagy a kiskölyköknek Szíriusz kapitány kalandos holdbéli életét.

Szerintem ha általános iskolában a gyerekekkel először csak megszerettetnék az olvasást, nem pedig nyűg kötelezőket varrnának a nyakukba, akkor utána a gimnáziumban már seperc alatt végig lehetne menni a tényleg fontos irodalomtörténeten. Akkor már egy végzős diák nem pusztulna bele a Kalevala nyelvezetébe. És nem jönne rá a csuklás Esterházy oldalas mondatait olvasva. És talán még Joyce-ot is tudna olvasni. Talán. Szerintem.


Kiberodüsszeia

Tegnap befejeztem Clarke Űrodüsszeia 2001 című könyvét (most hirtelen elbizonytalanodtam, hogy nem űrodisszeiának kéne-e írni), azután, hogy hétfőn egy különösen unalmas programozás előadáson a Kiberiádát (Stanisław Lem művét) is kivégeztem. Mindkettő jó volt, bár az utóbbi jóval tovább tartott (talán mert majd’ kétszer olyan hosszú?), és ezzel a legnagyobb dózis scifit fogyasztottam, amióta a Dűnéket olvastam a télen. A Kiberiáda sokkal komolytalanabb, egy igazi mese, de mesének meg mégis túl komoly, esetleg egy Vonneguthoz tudnám hasonlítani, szinte groteszk helyenként. A 2001-es Űrodüsszeia meg szinte letehetetlen (nahát, a letehetetlen és a lehetetlen között csak te vagy egy te a különbség), izgalmas és modern, igazi csillagutazás, egy csepp őrülettel és egy csepp misztikával, nameg sok-sok fantáziával. Szívesen utánanéztem volna a neuronhálós-heurisztikus számítógépeknek, miután végeztem, csak a társadalmi szimulációk tanárom közölte, hogy az még jobb helyeken is több féléves tantárgy… Úgyhogy lehet, hogy most még nem fogok magamnak egy HAL-9000-et építeni. Pedig be szép is volna, ha ténylegesen el tudnék beszélgetni a gépemmel (már csak azért is, hogy kipróbáljam a Turing-tesztet).


Nincs visszaút

Nincs visszaút. Gondolom ezt azok is nagyon jól tudják, akik mindig megkérdezik, hogy “most akkor komolyan mész Japánba?” – vagy valami hasonlót. Csak azt nem tudják, hogy mennyire nem. Komolyan megyek, ez nem kérdés, itt már tényleg nincs mód visszakozni még ha komolyan akarnék se, de akármilyen pocsék is lesz majd hirtelen sokezer kilométerre kerülni innen és mindenkitől aki fontos, tudom hogy egy életen át csapkodnám a fejem, hogy miért nem mentem, mihelyt egy kicsit is nem úgy állnának a dolgok, ahogy én képzeltem. Nagyjából, mint Mézgáné a folytonos Hufnágel Pistizésével, csak egy kicsit életszerűbben.

Eddig csak egyszer voltam ilyen messze itthonról, amikor 2007 őszén mentünk Amerikába. Az csak két hét volt, és nem öt év, és pont ezért, akkor volt hova visszajönnöm. Fene se tudja, hogy öt év múlva lesz-e hova visszajönnöm. Öt év azért csak nagyon hosszú idő. Visszagondolva, öt év alatt sok minden széthullott és összeállt az életemben. Fura lesz most átélni, ahogy egyik pillanatról a másikra fog most április első hetében felrobbanni. Apró szilánkokra. Aztán majd csak rajtam múlik, hogy mit rakok össze belőle. És az biztos, hogy beleadok apait-anyait, és a lehető legjobbat hozom ki. Persze ezt így most könnyű eltervezni – aki ismer, tudja, milyen kellemesen bosszantóan döntésképtelen vagyok az esetek többségében…

Majd kiderül. Addig pedig szól The Gathering. Az Analog Park magasan a kedvenc számom, és most vettem a fáradságot, hogy utánanézzek, mi az a fura szöveg a végén. Mint kiderítettem, egy idézet, Alice Csodaországban. El kell olvasnom azt a könyvet.

There was a large mushroom growing here, about the same height as herself. But when she had looked under it, on both sides of it, and behind it, it occurred to her that she might as well look and see what was on the top of it.

She stood herself up on tiptoe and peeped over the edge of the mushroom, and her eyes immediately met those of a large blue caterpillar that was sitting on the top with his arms folded, quietly smoking a long hookah. At last, the caterpillar took the hookah out of his mouth and addressed her in a languid, sleepy voice.

“Who are you?” said the caterpillar. This was not an encouraging opening for a conversation.

“I don’t quite hardly know, sir just at present. At least I know who I was when I got up this morning. I think I might have been changed several times.”

The Gathering – Analog Park

És egyértelműen azért szinte nulla a bejegyzés vajúdási ideje, mert kivételesen Jegyzettömbben írtam. És most látom csak milyen depressziósan hathat a cím. Talán mert nem is.


Amúgy fáradt

Nem tudom, mi van velem mostanában. Tegnap a fővárosban volt intéznivalóm (mindig Pestet akarok írni, de ez meg annyira megtévesztő, mert ugye az egyetem és a koli is Budán van), az indexemet adtam le a TO-n (meglepetésemre nem is kellett sorbaállni), csak előbb még az Eötvös koliban is bemutattam, mert úgy tűnik nekik nem sikerült még rájönni, hogy bizony a jegyeim és az átlagom is ott van az ETR-ben nyilvántartva. Túléltem, csak estére nagyon fáradt és még annál is nyűgösebb voltam (a kettő között sejthető volt némi kapcsolat). Minden szabad pillanatomban Agatha Christie Hétvégi gyilkosság könyvét olvastam, este ki is végeztem – azért csak este, mert a hazaúton teljesen véletlenül összefutottam néhány volt osztálytárssal, úgyhogy nem volt képem olvasni, inkább szocializálódtam. Este még nekiültem a Kiberiádának is, nagyon fog tetszeni. Ma reggel azzal nyitottam, hogy (édesanyám unszolására) elmentem fogorvoshoz, és azt hiszem, jól tettem, mert a nyanya közölte, hogy beza három lyukas fogam van (mellesleg a maradék három hetesem – az egyik már meghalt, először megpattant, majd egy nyáron fölrobbant, azzal a lendülettel ki is húzták), és azokat nem árt (gondolom) még Japán előtt rendbehozatni. Meg fog történni. Csak ne utálnám a fogorvosokat…

Fullextrás jóhír ma reggelre, hogy a rangsorolásos jelentkezés után három tárgyról ledobtak, és a háromból kettő kötelező. Ebben az a vicces csak, hogy másra vagy nem férek be, mert egyszerűen nincs hely (160 hely van, és szerintem nagyjából kétszer annyian vagyunk még), vagy olyan órákkal ütközik, amiket nem tudok átrakni, mert egy van belőlük. Kedves.


Könyvek

Tegnap többé-kevésbé gépmentes napot tartottam. Reggelről csak bekapcsoltam a foobart (Mefi ihletésére egy kicsit megbuheráltam a kinézetét), aztán ebédig kiolvastam Voltaire-től a Candide-ot (gyorsan be is pakolom molyra), aztán elmentem a könyvtárba japánozni, és ha már ott voltam persze kölcsönöztem is – öt könyvet (három Agatha Christie (csak remélem, hogy nem olvastam még egyiket se, mert cím alapján alig-alig tudom felismerni őket), egy Stanislav Lem (Kiberiáda) és Clarke-tól az Űrodüsszeia). Még egyiknek se fogtam neki, de az biztos, hogy jövő héten elolvasom ezeket (is). Sokat akarok olvasni, még most amíg tehetem, mert aztán tanidőben ki tudja, hogy lesz rá módom. Este meg filmet néztem, de az már a következő bejegyzés…


Children of a brave new world

I’ve finished Children of Dune. It took more than usual, this i started on friday and yet only finished it now on the way to the uni. It was good, for sure. But i have problems with it, just as i had with Dune Messiah. There are disturbing stuff, the characters taking something we don’t know a bit about for granted, and most of all, that they are almost omniscient and omnipotent, somewhere near gods, though they’re only humans (more or less) with specially trained cognitive (and in some cases physical) abilities, but still just a being started as a homo sapiens. The story is fascinating, though it’s nowhere near the first and one and only Dune, nor is the story, but creating a masterpiece when it’s about a series is not an easy task. Harry Potter is an example.

Now i’ll start Brave new world by Huxley, i hope it’ll be as good as famous it is.


Luna(tic)

Blogging again after the day of God, which i spent learning spanish all afternoon, after coming back from Recsk, where my grandfather died at the labour camp (know the phrase “gulag”?), during the travel and in the breaks of spanish reading Children of Dune (the third book in the series). Last week i forgot to mention that i finished the book i got from my ex-girlfriend, “Vercoquin et le plancton” by Boris Vian. I couldn’t find an english title, so i guess it wasn’t yet translated—though that’d be very surprising, since it’s a fantastic one. A bit hard to digest, but hilarious. The ill sense of humour in every single bit of it (pay attention to the names!) almost made me fall off the chair—and that would’ve been troublesome, as i was on a stuffed bus on the way to the capital. On the one hand, it’s very funny, but on the other hand it’s a bit too much, that’s why it took a year to read it. The style’s not that charming, rather grotesque. The latter Dune books aren’t as good as the first one either, though they are still better than many i’ve read, but not “unputdownable” (a word my sis’ seen on an ad back in London), because there are many inconsistencies, references to stuff unknown and new phrases of which i can’t decide if they’re just a different translation of a known thing or something new. This sounds as if i didn’t like them, but that’s not the case at all. “I’m lovin’ it!”


A Dűne

Még valamikor régebben, ahogy a Szukits kiadó honlapját böngészgettem a Lovecraft-könyvek kapcsán, bukkantam rá egy ismerősen csengő névre: A Dűne. Rémlett, hogy valamikor elfeledett gyermekkoromban az egri nyaralásunk utolsó napján a tévében ennek a filmváltozata ment — nem sok maradt meg belőle, csak a sivatag, a hatalmas homokférgek és talán a fűszer hangulata. Talán, mert nem vagyok most már biztos benne, hogy nem a könyvek hatására adódott ez hozzá a halovány emlékhez. Könyveket mondok, mert két kötetben olvastam a Dűnét, régi, a Szíriusz-sorozatot idéző papíron (a szokásos apró szakadásokkal, amiket mindig kiigazgatok), könyvtári újrakötésben. És elmerültem a homokban. Egyszerűen fantasztikus volt, már rég óta hiányzott egy ilyen terjedelmesebb könyvélmény, ami ennyire magával tud ragadni (persze ott volt a Hullám, de az nem éppen terjedelmes, annyi idő elolvasni, mint megnézni a filmet). Azóta már beiratkoztam a közeli könyvtárba, és kikölcsönöztem a sorozat második részét, a Dűne Messiását. Abból viszont még csak az első fejezettel végeztem (bár nem hiszem, hogy jövő hétfőig kitartana).


A dolgok dallamához

I. A kezdet kezdetén vagyunk, látod.
Mintha mindenek előtte. Ezer
és egy álom mögöttünk és
semmi tett.

II. Elképzelni sem tudok üdvözítőbbet,
mint ezt az egy tudást:
hogy kezdőknek kell lennünk.
Valakinek, aki az első szót írja egy
évszázados gondolatjel után.

Rainer Maria Rilke — Jegyzetek a dolgok dallamához

Hangulatos volt, hogy most délután ezzel fogadott a Rilke-kötet. A tegnapiak után… Ehhez a két vershez ráadásul annyira illik az a két Unswabbed-dal, ami most ment (Un monde parfait, Morceau Musical)…


Élet ad n

Tegnap nem akartam a géphez ülni, ami többé-kevésbé sikerült is – ezt jelzi, hogy nem plörköltem egyet sem – bár tagadhatatlan, nem volt könnyű megállni, mivel tegnap járt le a valerauko.net domain, így csak reménykedni tudok, hogy hétfőig (amikor el tudok rohanni a bankba rakni pár ezer forintot a számlámra) nem rakják át “redemption period” státuszba, mert akkor nagyon nagy bajban vagyok (onnan már huszon-néhány ezer egység újraregisztrálni).

Nameg olvasni szerettem volna. Be kéne már lassan fejezni azt a Rilke kötetet, végül is már nyár óta nálam van, és nincs ötszáz oldal… Igaz, cserébe nem az a kifejezetten könnyű olvasmány (igen, jól érzed, magyarázom a bizonyítványt). Viszont még olvasni se tudtam teljes svunggal leülni, mert a tévében egész nap House maraton ment, és estére már csak a fénylő üveget bámultam – reklámszünetekben meg a könyvet.

És gondolkozok, gondolkozok, hogy mégis hogy lehetne úgy megcsinálni a blog eljövendő kinézetét – merthogy változni fog, az fix – hogy új legyen, naprakész legyen, és én legyen. Vagyis ne valami tucattermék, hanem igazi, egyedi dolog. Megszenvedek vele, de hogy jó lesz, az fix (ilyenkor jut eszembe taltos írása a perfekcionizmusról).