Ma újra az egyik stúdióba mentünk “látogatóba” (ami természetesn azt jelenti, hogy takarítással kezdtem a napot). Eddig ez volt a legemberközelibb, ami főleg a stúdió második emberének (meg ne kérdezd, hogy mondják magyarul, még angolul se tudom) volt köszönhető. A manusz hihetetlenül rápörgött, hogy egy nyugati embert felvettek a céghez, és egész nap úgy ugrált az izgalomtól, mint egy nyolcéves. Egy idő után már én éreztem kellemetlenül magam, hogy a másik két újonchoz, akikkel egy csapatban vagyok, szinte hozzájuk se szólt. De a többi ott dolgozó is nagyon barátságos volt, még az elfoglalt rajzolók/animátorok is szakítottak ránk egy percet. Tekintve, hogy ez az egyik stúdió (kettőből), ahol olyan projekteken dolgoznak, amilyenekkel én foglalkozni szeretnék, azt mondanám 30-40% körül van az esélye, hogy ide kerülök végül.

Semmi ténylegeset nem kell még csinálnunk (és ez májusig nem is igen fog változni), de azért (vagy inkább épp azért) hosszúak azok a nyolc órás műszakok. Cserébe vettem egy ételhordót, úgyhogy már nem kell az állomás közelében ebédet vadásznom minden nap, meg joghurtot is szereztem, úgyhogy már salátaönteteim is vannak (a pirítós-szendvics vacsoráimhoz).

Rövid távú terv találni a közelben egy konditermet. Parkot már találtam a futáshoz.

Ma nem volt épp laza napom. Egy órával előbb keltem (ami így már két órával volt korábban feltétlen szükségesnél), mert reggelről intéznem kellett a japán jogsimon a címváltozást – amit persze hétvégén nem lehet, hét közben meg reggeltől estig csákány a kézbe, úgyhogy csak úgy tudtam megoldani, hogy nyitásra mentem (fél kilenc). Nem volt épp egy derűs hangulatom amúgy se, amiről egy “kellemes” másnaposság tehetett – sajnos a betervezett virágnézést elmosta az eső, úgyhogy Azabuban egy barátomhoz mentünk fel elverni a délutánt. Legalább holnaptól végre mehetünk a stúdiókba kitanulni az alapokat, alig várom.

Négy meg öt az kilenc. Tegnap egész nap a belvárosban voltunk képzésen. Mivel reggel tíz előtt már ott kellett lenni, így volt módom kiélvezni a reggeli csúcs utolsó hullámait. Még szerencse, hogy nem egy órával előbb kellett menni, különben azt hiszem, találkoztam volna a híres-hírhedt fehér kesztyűs vonattömőkkel (így is alig sikerült bepréselődni). A képzés maga nem volt semmi extra, a standard üzleti etikett dolgokat (névjegykártya, ülésrend, telefonhasználat) vettük végig egy kellemes hét órás műszak alatt.

Ma már egy kicsit lazábbra vettem a figurát, és kétszer szundiba nyomtam az ébresztőt – és mégis nagyon lazán beértem húsz perccel idő előtt, pedig még reggelit is kellett vennem út közben (nem tűnt fel tegnap este, hogy elfogyott a kaja).