Sajnos nem akkor, amikor én akarom, hanem holnap délután egykor. Mégpedig a vizsgaidőszakom.
Persze megint sikerült olyan remekül megszervezniük, hogy a tizenegy vizsgámból hat az első három napba van sűrítve (és nyolc az első hétre), bár ennek megvan az a jó oldala, hogy a második hétre csak egy vicc meg a két legkeményebb vizsga (stat és mikro) marad.
Ma egy pillanatra veszélyben éreztem a magyarságomat. Épp suliba tartottam, fülembe (éppen) valami japán előadó egy dala szólt (talán Yum! Yum! Orange), amikor beugrott egy fél szólam egy másik számból, ami épp nincs az ipodon (DECO*27 – 未来世-ből a “全部だと思うけど” rész).
De ha már úgyis ott vagyok, épp átváltottam volna arra az előadóra, amikor egy pillanatra veszélyben éreztem a magyarságomat. Megmagyarázni nem igazán tudom, leírni sem ennél bővebben, de ma már inkább csak Ossiant és Dalriadát fogok hallgatni…
Leültem éppen hogy akkor majd blogolok, de az agyam tompa és borotválkozni kellene. A héten elvonult itt már egy tájfun (hallom, otthon is híreztek róla, pedig tegnap a boltban egy járókeretes nagyi nagyobb szelet eresztett mint ez a vihar volt) és egy másik is itt kopogtat a hátsó ajtónál, bár csak az esőt lehet már érezni belőlük
Cserébe minden hétköznap haikukat írok – hétvégente elvileg hosszabb dolgokat akartam írni, de egyszerűen amióta elkezdtem írni azóta minden hétvégén valahol (nem itthon) voltam és egyszerűen nem volt érkezésem semmit írni. Járni meg van hol, mert megy a klubos élet is, járunk forgatni is (projekt tantárgy, negyed órás filmet kell összehozni) meg szórakozni is (kivel s hogy az mondjuk változó).
A pénztárcám mondjuk ennek nem feltétlenül örül, bár most a suliban “tanítok” angolul heti egyszer meg a vizsgaidőszak közben-után lesz megint angoltábor is, úgyhogy talán idén csődbe nem megyek (bár hogy haza hogy, azt se tudom még). Na de most megyek mert még nyolc dal szövegét meg kell tanulnom…
Ha már nem blogolok szinte semennyit (nincs tőle lelkiismeret-furdalásom, csak néha), legalább ha teszem, írok is valamiről. Mostanában (mondom, mostanában, de igazából már egy éve ez megy) nincs nagy változatosság: vagy klubos banzáj van, vagy arra próbálunk, vagy valakikkel valamilyen ürügyből (vagy minden ürügy nélkül) végigsörözzük az éjszakát, vagy itthon ülök és fordítok meg úgy csinálok, mintha értenék a fordításhoz.
Március közepén volt a végzősök három napos bulija, ami előtt meg után további három napot kellett készülődnünk-takarítanunk, nagyon izgalmas volt valóban. (Főleg, hogy nem léptem fel, mert nem fért bele a többi tagnak.) Mondjuk cserébe a záró ivászat jó hangulatú lett, reggelig ment.
Azért zavar, hogy fölkelek valamikor, aztán délután ötig semmit nem csinálok, mert persze miért is csinálnék, végül is nem arra van a nap, aztán elmegyek kondiba, hazaérek hullafáradtan, eszek valamit, és akkor akarok mindennek nekilátni. Aztán csodálkozok, hogy semmivel nem haladok.
Még valamikor rég feledésbe merült gyerekkoromban esett meg, hogy jóatyám megunta, hogy a sport nekem azt jelenti, hogy Lara Croft ugrál helyettem a tévéképernyőn, és beprotezsált a helyi kölyökfocicsapatba.
Persze utáltam, mint valamit amit nagyon lehet utálni, jó se voltam benne, de azért a remek teljesítményem örömére rámragadt a sportember becenév.
A mai nappal megvolt erre a hétre az utolsó vizsgám – ez azért csak öt volt három napba zsúfolva. Jövő hétre még így is marad hat, ráadásul szinte mindre nagyon keményen tanulni is kell majd.
Jövő héten kerül majd színre a nemzetközi gazdálkodás egy, ami ugyan nem tűnik vészesen nehéznek, de azért a holnapi napom valószínűleg rá fog menni. Kedden lesz a két “könnyebbik” tárgy, a mittoménmilyen-menedzsment meg a nemzetközi pénzügy, amikre a hétfő estét tervezem majd rászánni. Szerdán aztán beüt a krach reggelről a könyveléssel majd este a mikro kettővel, csütörtökre így marad a makro egy.
Nem szoktam általában betáblázni, hogy mikor tanulok mire, de tekintve, hogy a jövő heti hatból négyre valószínűleg egész napokat rá kell majd szánnom és a másik kettőre is elmegy majd egy délutánom, most kelleni fog.
Az évben két olyan időszak van, amiken minél hamarabb túl akarok esni. Általában zavar, ha gyorsan telik az idő, szeretek mindent teljesen kiélvezni és aktívan tölteni a napjaimat, de a két vizsgaidőszakom heteit szíves örömest feláldoznám. Bár mondjuk még mindig jobb (talán), mint otthon, mert nekem nem egy hónap, csak két hét a vizsgaidőszak – igaz, cserébe van, hogy három vizsgám is van egy nap.
Még el sem kezdődött (holnap délután egykor fog), de már várom, hogy vége legyen. Nem lesz könnyű menet, de megoldom valahogy.
Aztán ha vége lesz, már tényleg nem marad más, mint koncertekre járni, egész éjszakákon át fordítani, aztán a nappalokat átaludni (mert minek az) – meg mellesleg elolvasni azt a (japánul) közel hatszáz oldalas könyvet, amit áprilistól a szakszemináriumon fogunk feldolgozni. Kíváncsi vagyok, sikerül-e majd a végére érnem…
Az tudva lévő, hogy Japán egy szigetország, ergo vagy levegőből vagy vízen lehet megközelíteni. Tekintve, hogy hajóval még a relatíve közeli Kína is három napba telik (mint azt másfél éve megtapasztaltam), inkább favorizálnám a repülőket, pláne, ha mondjuk nem Kínáról, hanem Amerikáról lenne mondjuk szó.
Ezzel mindössze annyi a gond, hogy valami pofátlan, amit a mindenféle adókkal és járulékokkal művelnek. Most kaptam egy emailt, hogy így meg úgy, New York 10 ezer jenes repülőjegy, nagyon ajánlják. Mondom magamban, hogy ha tényleg annyiba is kerül, akkor ajánlani se kell, magamtól is megveszem, de persze nem olyan egyszerű a helyzet.
Amikor otthon voltam, szüleimmel játszottam pár este Trivial Pursuitot. Magyarul persze, bár attól nem lesz sokkal könnyebb. Hat kérdéscsoport van benne, természettudományok, földrajz, történelem, művészetek, sport, szórakozás. Namost ezzel annyi a probléma, hogy az első két témacsoporton kívül csak nagyon nagy szerencsével kapok olyan kérdést, amire tudom a választ. A történelem tele van történelmi kérdésekkel, vagyis ki ki volt mit csinált mikor miért satöbbi. A művészet ugyanez festőkkel, írókkal és üzletfeleikkel. A sport teljesen reménytelen, mert fogalmam sincs, hogy ötven éve ki nyert magasugrásban az olimpián. Azt se tudom, legutóbb ki nyert. A szórakozás ugyanez, csak filmekkel és színészekkel. Többségében olyanokkal, akikről/amikről életemben nem is hallottam és valószínűleg soha nem is fogok többet. Ráadásul igazából még ha meg is nézek egy filmet, attól nem fogom tudni, kik játszottak belőle. Lásd például a 2009-es Star Trek filmet, amit szerintem azóta többször néztem meg, mint bármi más filmet az elmúlt tíz évben, mégse tudom, kik játszanak benne.
七大陸最高峰チャレンジCopyright © 2025, valeblog. Proudly powered by WordPress. Blackoot design by Iceable Themes.