Egyszerűen nem tudok annyi erőt összeszedni, hogy ténylegesen nekiálljak mindannak, ami még vár rám a nyári szünetben. Ami, legrosszabb esetben is, rengeteg kódolás, még több blogolás, és kitakarítani a szobámat.

Fordított sorrendben, mert a takarításra fix, hogy elmegy majd legalább egy egész napom, ahogy a szobám kinéz. És persze a maradék okinawai és kínai bejegyzések is hátra vannak még (még egy nap). Meg amiket utazás előtt-után-közben néztem-láttam-hallgattam. Ebből is van nem kevés…

Valahogy nem érzem biztosnak, hogy időben be tudom fejezni. Időben, értsd: tanévkezdésig. Ha jól emlékszem, ez jövő péntekre esik (szörnyű logikusan), de eddig még föl se lehet venni az órákat.

Holnap meg Metallica koncert, hogy olcsón utazzak, korai indulással. Még nem döntöttem el, hogy koncert után egyből felpattanok egy shinkansenre és azzal jövök haza (drágán) vagy kényelmesen végigbulizom az éjszakát, másnap veszek sajtot (fogytán van) és ismét zötyögök hat órát a vonaton.

Ezzel csak annyi a gond, hogy tartok tőle, hogy hétfőn valamikor már csomagom érkezik…

Ismét eltűnök. Ezúttal nem Okinawa, se nem Kína, “csak” Nagano. A zeneklubbal megyünk, és. Ha otthon lennék, akkor azt mondanám, hogy az egész prefektúrát lebontjuk a rock’n’roll jegyében, de itt nem tudom mint fog alakulni. Ami biztos, hogy izgalmasan. Zene lesz, szesz (félreolvasni is lehet, bár arra vajmi kevés az esély) lesz, hangulat lesz.

Úti olvasnivalónak (arra a valószínű esetre, ha körülöttem mindenki elaludna) viszek egy könyvet, amit Nietzsche írt és Ecce homo a címe. A Finnegans Wake is szóba jöhetne persze, de azt csak teljes erőbedobással lehet olvasni, arra pedig most nem lesz mód. Nietzsche azért könnyedebb.

Mondhatnám azt is, hogy rosszkor jön a blognak ez a “táborozás”, mivel most már épp kezdtem megszokni újra a saját kódomat, ha egy óra múlva nem lenne indulás, valószínűleg holnap már bőszen kódolnék egész nap. Így viszont ki tudja, milyen hangulatom lesz, amikor újra lesz érkezésem leülni phpt pötyögni… Talán a sulikezdés majd kihozza belőlem a kockát, mint anno az áprilisi netszünetben.

Majd kiderül. Persze az is lehet, hogy visszaesek a tokiói életvitelbe és minden szabadidőmben menni fog a DotA, vagy csak az augusztusiba, akkor meg a StarCraft 2. Mint mondtam, majd kiderül. Most pakolok, és.

Reggel fölkeltem, megreggeliztem, merthogy ugyan a kártyámmal pénzt fölvenni nem tudok, láthatóan ez nem akadályozza, hogy párezer jenes bevásárlásokat kifizessek vele. Hihetetlen. Erről mondjuk majd később még részletesebben… A lényeg, hogy megreggeliztem, mert vettem müzlit, ezért a kártya.

Utána pedig már nem volt időm elcaplatni a kombinibe megvenni a Metallica jegyet, úgyhogy csak délre volt jelenésem, a próbateremben, ahol aztán a zenekar ötjéből hármasban próbáltunk vagy két és fél órát. Most mondjuk csak ének vagyok, de így is poén, amikor magam is meghallom, hogy nahát, ezt a hangot most pont sikerült eltalálni. Meg jó érzés teli torokból üvölteni a mikrofonba. Meg utána ahogy kapar a torkom, mert azért kapar.

Ebédre próbáltam csinálni szecsuáni csirkét, de mivel se igazi receptem, se hozzávalóim nem voltak, úgyhogy csak valami közelítő dolog lett belőle. Finom, de jellegre és ízre se ugyanaz (nem feltétlenül rosszabb).

Majd… szép… lassan… összeszedtem… magam… és elindultam kondiba meg futni. Amiből végül az lett, hogy a kondiban ugyan nagyjából megcsináltam mindent, amit szoktam (fekvenyomásból így három hét szünet után is egyből a mély vízbe ugrottam, de úgy-ahogy bírtam), de futni már csak négyszázat volt erőm, aztán hazacaplattam és vége a történetnek. Kérem kapcsolja ki.

Jó érzés volt leszállni a vonatról, szokás szerint bekamuzni, hogy elhagytam a jegyem (Kóbe egy kicsit túl drága távolság), bár utána egy kicsit lelombozott, hogy az állomásnál leparkírozott kerékpáromat elszállították, úgyhogy caplattam vissza a koliig. Legalább már nincs hőség, se szörnyű páratartalom.

Majd még jobban lelombozott, hogy hiába értem haza, a netem éppen nem működött, úgyhogy kihúztam a modemet, bevágtam magam a zuhany alá majd elmentem bevásárolni. Szerencsére a Metallica koncert hatezer jennel olcsóbb, mint ahogy emlékeztem, úgyhogy erre a négy napra bővebb büdzséből dolgozom, mint számoltam előre – mert ugye aztán jön a klubos tábor valahol a hegyekben, ami a fix költségen kívül nem igazán kerül semmibe, az után meg már megjön az ösztöndíj (remélhetőleg), úgyhogy nem halok éhen. Így jó érzés volt végre a megszokott helyen venni magamnak a megszokott narancs- és grapefruitlevemet, meg ami még hirtelen eszembe jutott, majd végre egy olyan Starbucksban venni kávét, ahol megértenek akkor is ha nem legalapabbfokú angolul próbálom a szándékomat átpréselni a kommunikációs barikádokon. Hazajöttem és már a netem is működik. Majd az elkövetkező pár napban összeszedem magam és megírom a beszámolókat az elmúlt három hétből, lesz sok. Sok.