Tegnap este Kichijojiból hazafelé összefutottam a többiekkel, majd szokásunkhoz híven rövid távon megegyeztünk, hogy akkor “este” dota, az ötödiken, aki jön, jön. Játszottunk néhányat, négy körül már ágyba is kerültem. Kivételesen sikerült kilenckor fölkelnem, ahogy akartam, és nekiálltam a pakolást befejezni. Végül nem úsztam meg, még egy harmadik doboz is tele lett kacatokkal. Menet közben sikeresen beleszaladt a szike az ujjamba, úgyhogy egész nap kaptam a “mit csináltál a kezeddel, jól vagy?” kérdéseket. Jól. Nem mondom, hogy szép, és mivel hüvelyk, nehezen is állt el a vérzés (hüvelyk, vérzés), de elállt és vigyázok rá.

A tévét, a vízforralót és a hősugárzót ott hagytam az újoncoknak, ennyivel is kevesebb bajuk lesz. (Bár jellemző, hogy az üzbék másikösztöndíjas srác azonnal lecsapott rájuk, kit érdekel, hogy rá van írva, hogy ilyen-olyan országból jövő kohaioknak…) A szobámból olyan szinten kidobáltattak mindent, hogy még a fogasokat és a csipeszeket is le kellett venni a szárítórúdról. Meg a konyhából is a fém rácspolcot, amit én szereltem föl. Nem értem a logikát, de biztos baj, hogy ott van valami hasznos, amit nekem magamnak kellett megvenni. (Emlékszem, hogy tavaly úgy kellett a JLC irodában koldulni a fogasokat, mert senkinek nem volt elég.)

Amit pedig használnék ebben az egy hétben, azt a sporttáskába, a sárkányt a gitár mellé (szerencsére pont befért). Apropó gitár, a klasszikust az összes maradék kajám társaságában lepasszoltam Olgának, hogy juttassa vissza (gitár esete) vagy tegyen vele amit akar (kaják). Kifizettem minden számlát, föladtam a dobozaimat meg az ágyneműs zsákot (tizennégyezer jen, relatíve olcsó), és nekiindultam. Négy körül érkeztem meg a hotelbe, ami a Best Hotel Ookubóban, ami környékről a következőben.

Amúgy pedig a bejegyzést jegyzettömbbe írom, mert a szobámig nem ér el a vezetéknélküli net, ha meg lemegyek, az aksi nem fog bírni három bejegyzésnyi időt. Mert van még.

Ma elvileg egész nap pakoltam. Sikerült is még egy dobozt nagyjából telerakni, és a hihetetlen mennyiségű szemeten kívül már csak az ágynemű maradt, meg amiket még ma este-holnap reggel használok. Nagyon megszenvedtem vele. Ugye nem aludtam az éjjel semmit, mert játszottunk, sebaj, mentem intézni mindenféléket, aztán pakolás, ami közben-alatt-helyett megnéztem két Firefly-t és a legújabb TBBT és HIMYM részeket. Tehát annyira mégse töltöttem sok időt pakolással.

Estefelé pedig fogtam magam, és elmentem Kichijojiba venni fülhallgató-erősítőt (kis kompakt elemes kütyü, egy mikro-gitárerősítő csak kis jack kimenettel) meg elemeket, hogy legyen elég tölthetőm. Küldetés teljesítve, közben szóbakerült, hogy talán a mai éjszakát is végigjátsszuk, ami még csak baj se lenne, tekintve, hogy az elkövetkező egy hétben abszolút semmi dolgom nem lesz, csak enni és aludni. Utóbbit sokat.

A folytatást 18 év alatti és gyenge idegzetű olvasóinknak nem ajánljuk. Hazafelé a vonaton pedig olyan durva pinaszag volt, hogy vártam, mikor csuklik már össze egy hölgy a közelben kéjes rángatózások közepette. Az átszállásomig nem történt meg.

Ennyi maradt az itteni életemből, csütörtökön már kiköltözés, ami esetemben annyit jelent, hogy holnap-holnapután mindenemet összepakolom, kimosok még most mindent, felélek annyi kaját, amennyit csak tudok, majd nyakamba veszem a sporttáskámat és a gitárt (előbbiben persze ott figyel a laptop), és elcsövelek valahol elsejéig. Ami biztos, hogy ha más nincs, akkor hotelek, vagy ha azt se találok, akkor karaoke, de egyrészt miért ne lenne, másrészt meg biztos, hogy lesz valami. Most gyorsan be is indítottam az ismerősi láncot, nem tud-e valaki valami jó helyet, aztán majd kiderül.

Vasárnap délután utazok Shigába, hogy ott hol szállok meg, még ugyanilyen bizonytalan, de egyáltalán nem bánom. Ha épp lenne egy lány, akivel együtt lógjak ezekben a napokban, idézhetnék Helloweent, hogy “ain’t got nothin’ better but my girl and my guitar”, de így nem épp működőképes. Bár tény, hogy nekidurálhatnám magam, hogy vadásszak magamnak valakit erre a három napra, de ez nem épp az én stílusom, meg aztán.

Ma már szereztem egy dobozt, amibe most lassacskán el is kezdek gondolkozni, hogy miket kéne bedobálni. A ruhákat muszáj leszek a végére hagyni, hogy legyen időm végigtervezni, mi mindenre lesz szükségem az egy heti ingásomban (elsején költözök be a koliba). Amúgy tervek szerint olyan olcsón fogok élni, amennyire csak lehet, mert lássuk be, nem buli egy hétért negyvenezer jent kiperkálni kaja nélkül, még ha cserébe ágyban is aludhatok.

A közösségi oldalakon ugye van egy olyan mező általában, ahova az embernek a tartózkodási helyét kellene beírnia. Kulcsszó: kellene. Mert sokaknak ez annyira nem sikerül. Mert az még oké, hogy beírja valaki, hogy kicsi, zöld és az Olympus Mons csúcsán lakik, legalább tudom, hogy nem fogunk egyhamar személyesen találkozni. De így, hogy itt lakok, különösen vicces, amikor valaki beírja, hogy a lakhelye Shinjuku és/vagy Shibuya, mert mekkora rajongója Japánnak, igaz, hogy az esetek kilencven százalékában csak a mangákban, vagy haladók esetében csak a Tokyo Mew Mew színvonalú csodákban bemutatott kultúrát ismeri. (Nem akarok hülyeséget mondani, de tartok tőle, hogy ha az említett kerületekben akarnék lakni, nagyon hamar éhenhalnék ezzel az ösztöndíjjal…)

De ez még nem is lenne gond, csak hogy emiatt már azt se veszi senki komolyan, hogy nekem az van odaírva, mindenkinek olvashatóan: Fuchu, Japan (még kábé két hétig, aztán már Hikone, Japan lesz). Aztán megmozdul alattam a föld, mint ma este is tette (ahogy nézem, négyes körüli erősségű volt, de sokaknak fel se tűnt), és lelkesen írom ki, hogy végre átéltem a kevesedik földrengésemet, jön a kérdés, hogy ugyan hol. Biztos Kecskeméten, azért írtam oda, hogy Japánban élek.