Tag: magyar

Hal áll

Ma reggel valamiért folyton azt sugalltam, hogy hamarosan földobom a pacskert. Szerencsére egyelőre ennek még nem sok a valószínűsége, bár akármelyik pillanatban válhatok (Kenny-módra) egy kupac hamuvá vagy szállhat el belőlem az élet az Úr akaratából. Nem tudom, emlékszik-e valaki arra a Jack a kalóz epizódra, amikor a súlyos beteg Jacknek hűséges társa (akinek nevére már nem emlékszem) egyszer csak Mr Hal Állt mutatja be. Felejthetetlen.

Reggel egy gyors rohammal raktam pénzt a számlámra (hála szüleim financiális támogatásának), így nyolc óra tíz perckor sikeresen meghosszabbítottam a valerauko.net domain regisztrációját – vagyis még két évig biztosan itt leszek. Az oldal legalábbis. (Az már más kérdés, hogy miért lett belőle két év, amikor én egy évet akartam rajta hosszabbítani. Segond. Láthatóan nem került sokkal többe.)

Délután segítettem hzsének megoldani egy kitekert css-problémát (természetesen csak IE alatt nem akart normálisan működni, micsoda meglepetés), aztán meguzsonnáztam és olvastam estig. Rilkét. Holnap szerintem be fogom fejezni – a terv, hogy mondjuk délután négyig vagy németezek vagy spanyolozok, aztán ugyanígy estig olvasok, és remélem, hogy be tudom fejezni. De legalább nálunk is vagy őszi szünet, ellentétben a Műegyetemmel (szegény maat).

Most este még Hyakko nézek, ráadásként meg vagy How i met your mothert, vagy Toradorát. Az IT Crowd még töltődik (jajj, elszólta magát a kalóz, harr).


Élet ad n

Tegnap nem akartam a géphez ülni, ami többé-kevésbé sikerült is – ezt jelzi, hogy nem plörköltem egyet sem – bár tagadhatatlan, nem volt könnyű megállni, mivel tegnap járt le a valerauko.net domain, így csak reménykedni tudok, hogy hétfőig (amikor el tudok rohanni a bankba rakni pár ezer forintot a számlámra) nem rakják át “redemption period” státuszba, mert akkor nagyon nagy bajban vagyok (onnan már huszon-néhány ezer egység újraregisztrálni).

Nameg olvasni szerettem volna. Be kéne már lassan fejezni azt a Rilke kötetet, végül is már nyár óta nálam van, és nincs ötszáz oldal… Igaz, cserébe nem az a kifejezetten könnyű olvasmány (igen, jól érzed, magyarázom a bizonyítványt). Viszont még olvasni se tudtam teljes svunggal leülni, mert a tévében egész nap House maraton ment, és estére már csak a fénylő üveget bámultam – reklámszünetekben meg a könyvet.

És gondolkozok, gondolkozok, hogy mégis hogy lehetne úgy megcsinálni a blog eljövendő kinézetét – merthogy változni fog, az fix – hogy új legyen, naprakész legyen, és én legyen. Vagyis ne valami tucattermék, hanem igazi, egyedi dolog. Megszenvedek vele, de hogy jó lesz, az fix (ilyenkor jut eszembe taltos írása a perfekcionizmusról).


Feketekávé

Emlékeztek, anno még tavasszal-nyár elején volt egy novellapályázat, amire írtam egyet. Na azóta se jeleztek semmit, amit én úgy értelmezek, hogy nem nyert. Úgyhogy itt van, tessék, olvassátok. Kritikákat várok (vagyis azt is írd le, ha nem tetszik).


Az a fránya ló

Tudjátok, ami elszalad. Na most egy kicsit messzire szaladt, mert nem látom a fényt az alagút végén. Vagy legalábbis elég homályos még… A héten sorolnak majd a zh-k, plusz még két beadandót is össze kéne hozni valamikor mostanában, és még élni is kéne – sajnos az egyensúlyt elég nehéz megtalálni a meló (jelen pillanatban csak az egyetem) és a szabadidőm között, de dolgozok rajta.

Most például nagyon behavaz a tanulnivaló, ráadásul nem is mindent tudok egyből áttekinteni – főleg a linalggal vannak problémák. Ebben csak az a vicces, hogy az előadás anyagát nagyjából értem, elmagyarázni is többé-kevésbé el tudom, a gyakorlatokon is elég lazának éreztem a dolgokat, és valahogy ha nem ott ülök órán, akkor nem tudom.

Szeretnék kiállításokra járni továbbra is, meg tanulni is, meg persze a többiekkel találkozni is. Nehéz megoldani. A legnagyobb érvágás mindenképp a kiállítások szelektálása lesz, hogy ne caplassak órákat egy kilenc szövet-designból álló kiállításért, hanem inkább csak kevesebbet, de jobbat, mint mondjuk a japán kortárs kiállítást az Opera Galériában. Meg a régi elfoglaltságaimat is szeretném újra elővenni: sok nyelvtanulás, olvasás, webfejlesztés, színvonalasabb blogolás (bár ez utóbbi új szokás lesz érzésem szerint).

Az ilyen fajta rossz hangulatú estéken áldom Shamaltot, amiért anno bemutatta nekünk az Erát. (Bibliaolvasáshoz pedig például Neal Morse ajánlott.)


Egy jó nap

Na jó, másfél. Tegnap este gólyabál volt, emiatt kihagytam a németet és a kolis előadást is (remélem nem vesztettem semmi túl érdekeset), de legalább jó volt a bál. Ugyan nem táncoltam, de nagyon jó hangulat volt, újra volt gólyaeskü (gondolom azok kedvéért, akik nem méltóztattak felbukkanni a progiavatón), voltak (szerencsére rövid) beszédek és utána volt koncert is, Supernem és Heaven Street Seven, de előbbi egy-két számán kívül nem tudtak lázba hozni. Inkább ültem a többiekkel, beszélgettünk, vízipipáztunk, később szivaroztunk (én legalábbis), volt jó fajta csapolt barna sör, a szomszédban kisbolt két decis Royal vodkával a polcon, volt whisky és abszint is.

Ma meg a két tervezett társasági programból kettő kiesett – úgyhogy egész nap kiállításokat jártam, ami jó volt, láttam sok minden szépet s jót, csak sajnos itt is kiesett nem egy: volt, ahova csak időpontegyztetéssel lehet menni, volt, ahol egyszerűen csak be volt lakatolva a kapu este nyolckor, amikor tízig kellett volna nyitva lennie és volt, ahol mire odaértem szétszedték a kiállítást mondván másnap repül Angliába. Sok helyen otthagytam az emailcímemet, kaptam forralt bort, beszélgettem jókat, kaptam szórólapokat, fáztam meg fáradkodtam meg éheztem, de legalább ez utóbbit egy palacsintázó megoldotta (a fázást bármilyen beltér, a fáradtságot egyelőre semmi). Nameg tervezek, tervezek…


Egy rossz nap

Ez a nap rosszabb elég nehezen lehetett volna (persze minden megoldható, de inkább ne, ha már választhatok). Az még elmegy, hogy reggel nyolckor egy számítógépes alapismeretek zárthelyivel nyitottam, de azzal a lendülettel elhagytam a sálamat is – és már akkor éreztem, hogy ennek így nem lesz jó vége. És milyen igazam lett… Miután egy remek hangulatban eltelt helószia keretében (minusz egy pont) odaadtam drágaságomnak az úszószemüvegét elindultam, hogy megnézzek néhány kiállítást, egyet a Kálvin térnél, kettőt pedig a Bakáts téren, de az már nem tűnt föl az Exitben, hogy ezek jóval később nyitnak csak… Hurrá. Így hát hazajöttem, megebédeltem, kerestem a neten egy ruhakölcsönzőt, majd útra keltem (nem mellesleg közben valahol itthon a napszemüvegem is felszívódott): beadtam a zakómat tisztítóba (jövő szerdára lesz kész, hurrá), majd nekiindultam a ruhakölcsönzőnek – ahol pedig egy lehúzott roló várt, semmi több. Na ez betette a kaput, utána a lineáris algebra gyakorlatról és a programozási alapismeretek előadásról nem is beszélve. Utána még elkísértem egy csoporttársamat a Nyugatiig, mert a Körúton csak találok valahol egy helyet, ahol tudok magamnak egy estére valami extravaganza öltönyt (vagy szmokingot, vagy frakkot) szerezni, de sajnos az anyagi kereteimen belül ez se jött össze, így hát holnap fekete ingben megyek, és reménykedek, hogy beengednek. Ha meg nem, akkor holnap is remek napom lesz… (Hat óra diszkrét matek után ugyan ez nem is kérdés.) Most még hazafelé potyára mentem föl az Eötvösbe, mert úgy néz ki, nem volt modern elméletek órám – félek, valami előadásra kellett volna helyette menni… Katasztróka. Most még este egy spanyol, és csak imádkozok, hogy ennél rosszabb már ne lehessen…


Ősz van

Ősz van. Ahogy pénteken jöttem hazafelé busszal, Aszódnál az autópálya egy valóságos füsttengeren vágott át, ez pedig már azt jelenti, hogy “itt van az ősz, itt van újra…” – de hogy szép lesz-e (mind mindig?) énnekem, az egyelőre a jövő zenéje. A tavaly ősz valahogy így visszatekintve jobban indult, de akkor se feltétlen éreztem magam mindig a helyzet magaslatán – hát most se.

Meg aztán ma ahogy kimentünk családilag a Kercseglaposra, már ott is öltözött át az erdő – mondhatnám (mondom is), hogy az öltözőben kaptuk el a színésznőt: néhány fa már teljesen lombtalan, mások még teljesen zöldben, vagy épp aranyszínbe öltözve, esetleg egyik águkon még a nyári, másikon már az őszi divat szerint, persze a földet már most vastagon borítja az avar, viszont még a bogarak nem alszanak mind, és a madarak is hűségesen csipognak a fákon…

Ideje előkészíteni a fényképezőgépeket, mert most jön csak az igazi szezon. Eddig legfeljebb fincsi zöld uborkákat lehetett szedni, de most hozza a folyó az igazi aranyrögöket.

Ez nem egy jó írás. A folytatást csak saját felelősségre.


Heló

Nyelvészkedős bejegyzésünk következik. Ameddig csak vissza tudok emlékezni ilyen dolgokra, tudom hogy mindig figyeltem arra, hogy lehetőleg ne legyenek szóismétlések se a fogalmazásaimban, se a beszédemben. Mostanában például azt tudom nagyon nehezen megállni, hogy ne legyen minden második mondatomban benne a “kvázi” szó. Néha – két-három naponta egyszer – engedélyezem magamnak, de még ez is furcsán mutat számomra, mert úgy gondolnám, hogy ez a szó sokkal ritkábban fordul elő hétköznapi beszédben. (TTK-IK-n a “triviális” szó nem számít, azt nem szabad számolni.) Mert azért a való élet nem egy anime sorozat (mint pl a Suzumiya), hogy valaki minden mondatát azzal zárja, hogy “nyoron!” (ニョロン!)…

Ezért vicces mondjuk, amikor kedd reggel számítástechnika alapjai (számalap) előadáson a tanárúr minden második (néhány kritikus alkalommal, mint a múlt heti volt, minden egyes) mondatát egy “oké?” kérdéssel zár. Piszok frusztráló tud ám lenni másfél óra után – és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyszerűen nem lehet igaz, hogy egy felnőtt ember ezt nem veszi észre.

Egy csoporttársam meg (akiről tudom, hogy olvassa ezt, de csakazértse fog kommentálni) szereti a “tehát igen” frázissal megerősíteni a kijelentéseit, vagy csak valami semmitmondó szóviccre ezzel rányomni a “pocsék” bélyeget – tény, hogy kíméletesebb, mint az igyekvő képébe mondani, hogy “ez most gáz volt, öregem”. Az viszont érdekes, hogy amikor megvitattam vele ezt a témát, akkor meglepve vette észre magán, hogy tényleg igaz. Azaz csak én figyelek így magamra?


Wikinger

Tegnap este blogger- illetve plörk-közösségünk gyöngyszemeinek társaságában (Miss B52, Gigi, Edi, Lev, Linelord, Maerlyn, Mefi, Sura, Zsuki) volt szerencsém több heti szemezés után (van szerencsém hetente legalább háromszor elmenni előtte) végre kipróbálni a Móricz Zsigmond körtéren található Wikinger gyros-kínálatát. (Egyébként jót mulattam rajta, hogy fölismertem a cégér betűtípusát… Aftershock Debris.)

Nem vagyok az a nagy gyroszabáló, nem ettem végig Budapest minden ilyen helyének teljes kínálatát, úgyhogy nem merek túl komolyan ítélkezni. A gyros teljesen kultúrált minőségű volt, az eddigi tapasztalataimhoz képest nagyon gyorsan kézhez is kaptam (nem is beszélve róla, hogy a hatszáz forintos ár még számomra is elég korrekt volt, pedig én igazán nem nőttem még bele a pesties ármagasságokba), ugyanakkor a mesterszakács, aki összerakta, furán értelmezte azt, hogy nyugodtan rakhat bele mindent: irgalmatlan mennyiségű hagymán és hagymarokon növényzeten kellett átrágnom magam, és ez az ízélményt is nagyon mélyen érintette. Nem lett persze tőle rossz íze, csak ha épp nem sikerült egy hús-többségű falatot kiügyeskednem, akkor mintha vega-gyros lett volna (ha felkészülök rá, hogy azt eszek, akkor meg tökéletes).

A Wikingernek van még másfajta szolgáltatása is, amolyan menza-féle, amit egyszer végszükség esetén majdnem kipróbáltam, de aztán olcsóbbnak bizonyult időleges megoldásnak egy szendvics a szomszéd GRoby-ból. Más is biztos van, de most csak a gyorsétterem része (hamburgerek, gyros, falafel és rokonaik) volt érdekes. Arra meg hosszas hezitálás után adok egy hármast, de csak mert nem szeretem a törteket (különben 3.5 lenne).


Fíl

Ma nem voltam éppen fényesen, a templomban először azt hittem, kitaccsolok, majd meg hogy elalszok ültömben. Egyikhez se volt köze magának az igehirdetésnek, valami bennem nem működött megfelelően. Aztán délután még eléggé el voltam kenődve, később viszont ittam egy jó teát, ami úgy-ahogy helyrerakott. Tanultam, animéket néztem (Toradora! és Hyakko, egyik ütődöttebb, mint a másik) majd plörköltem (jó sokat), így alapjában elég eseménytelenül telt a nap. Összevadásztam magamnak Neil Gaiman új könyvének, a Graveyard Booknak az első öt fejezetét – ne tessék azonban semmi “haxxorz”-kodásra gondolni, a kiadója honlapján fönt vannak a felolvasó-körútján készült felvételek (lusta vagyok linkelni, tessék keresni). Aztán este egy plörknél felmerült, hogy gőzöm sincs, mi a különbség a különféle elektronikus műfajok között, úgyhogy egy fellow belinkelte Ishkur elektro-zenei oldalát, azóta meg szólt itt már goa meg most éppen hardstyle dübörög. Nem leszek ettől még diszkópatkány, az fix, még mindig jobb lenne már valami jó kis progmetálon pogózni a pocakos nagyrokkerek megbotránkoztatására, mint egy dizsiben valami ilyen tücc-pürüntyre vonaglani sok elszállt jólény társaságában…