A házasság mint hosszú beszélgetés. – A házasságkötés előtt a következő kérdést kell feltennünk önmagunknak: gondolod, hogy ezzel az asszonnyal egészen öregkorodig jól el tudsz beszélgetni? A házasságban minden egyéb átmeneti csupán, a kapcsolat legnagyobb része viszont beszélgetéssel telik el.
Friedrich Nietzsche – A vándor és árnyéka
Ez például egy olyan gondolat, ami már bennem is megfogalmazódott, egy pár éve.
Ismét csak egy teljesen értelmetlen bejegyzés következik – legalábbis a születésekor nem érzek benne még semmi értelmet, úgyhogy nem is fárasztom a véletlen erre látogató népet az egésszel. Nagyjából összefoglalom így előre és vaktában, hogy mi lesz: írok róla, hogy mit csináltam eddig, mit fogok most, aztán ami eszembe jut még róla. Majd kiderül, mi sül ki belőle. Amúgy is, rég írtam ilyet, ráfér néhányszor a színvonal-visszaesés a blogra.
Szerintetek hanyas, hogy most egy online beszélgetés során a “van” magyar létige helyett előszörre “one”-t írtam?
Mostanában azt veszem észre magamon, hogy egyre többször álmodok. Ez pedig nyilván jó, mert valahogy az álomlátás az én szememben jó dolog. Még akkor is, ha adott esetben rémálom, bár talán akkor nem olyan élvezetes végigélni. Mondjuk akkor meg jó érzés az, amikor egyszer csak tudatosan felébredek, mert rájövök, hogy álmodok. A jó álmokban pedig ugye élvezet ott maradni. Ma reggel, miután felébredtem, még visszaaludtam egy fél órára. Egy kicsit viszont valamitől megfordult a gyomrom egyszer. Ez álmomban úgy jelentkezett, hogy egyszer csak a városunk egy parkosabb részében álltam, és egy nagy fehér macska beleakaszkodik – talán bele is harap? – a jobb karomba. Aztán felrohan egy fára, és amikor nekem nagyjából mellmagasságban van, mint a puskagolyó elugrik a fáról, és a fejemnek vágódik. Erre felébredtem persze. Nagyon durva élmény volt. Ahogy Kyon mondja az utolsó Suzumiya-részben: “Freud would have a field day with this!” (フロイド先生も爆笑だとぜ。 Freud-sensei mo bakushou da to ze. – szó szerint: Ezen még Dr. Freud is betegre röhögné magát)
Reggel, pontosabban inkább valamikor nagyon hajnalban egyszer fel kellett kelnem, hogy becsukjam az ablakom, ugyanis a Sportcsarnok építkezésének “őrzésére” egy meglehetősen instabil idegzetű kutyát igazoltattak, aki esténként hajlamos ugatni, reggelente (is sajnos, de még) sírni szokott, azaz nyiszogott, legalábbis ma reggel ezt tette. Mindezt olyan hangerőn, sajnos, hogy felébredtem rá. Na de a lényeg, akkor még bajom nem volt, visszafeküdtem és aludtam békésen nagyjából kilencig. Viszont amikor felébredtem, velem ébredt valami más is, aminek nagyon nem örülök. Azóta ugyanis a mellkasom bal oldalán, nagyjából a felkarom felénél borzasztó kellemetlen, szúró és erős fájdalom költözött belém, ami bizonyos mozdulatoknál és mélyebb légvételekkor jelentkezik – most már. Reggel még minden légvétel fájt, de úgy Isten igazából, a bal karomat inkább nem is mozgattam, mert azt hittem meghalok. Amilyen paranoid vagyok ilyenkor (ugyebár számoljunk a legrosszabb eshetőséggel), minden eszembe jutott lehetséges okként: bordatörés, tüdővérzés, izomszakadás, húzódás, rándulás… Végül is, úgy gondolom csak ez utóbbiról lehet szó, mert azóta komolyan enyhült. És egy barátom is mondta, hogy tapasztalt már ilyet. Úgyhogy talán csak túlélem.
Mostanában kis városunkban egyszerűen tragikus a helyzet, legalábbis por terén, legalábbis egy magamfajta, majdnem-porallergiásnak. Ugyebár az egész város fel van túrva, mindenhol (tényleg szinte mindenhol) építkezések, ahol rengeteg a homok természetesen, ebből következően szinte meg lehet fulladni a porban, különösen az ilyen nyári hőségben. Példának okáért, amikor tegnap kitekertem Salgóra napozni, bár direkt kikerültem az összes építkezést, amit csak tudtam, azért a város szélére már majdhogynem sarat könnyeztem, olyan szinten verik fel a soktonnás teherautók és dömperek a port. Mindenhol. Erre érkezett most a megoldás, egy csendes és kellemes nyári zápor formájában: úgy tűnik István király ünnepét a természet megtiszteli azzal, hogy elmossa az emberek mocskát. Köszi!
Tegnap este biciklizés után még azzal a lendülettel elmentem a barátaimmal sörözni az (egyik) törzshelyünkre. Eredetileg úgy terveztem, hogy nagyjából nyolcig maradok, aztán hazacaplatok, kényelmesen megvacsorázok és kultúridőben ágyba bújok. Ebből az lett, hogy fél tíz körül indultam el hazafelé, és fél tizenkettő is volt mire lehunytam a szemem. Ok pedig az volt, hogy valamikor az este folyamán kiderült, hogy be fog nézni drága Anyánk, alias az osztályfőnökünk, és azért ezt már csak érdemes lenne megvárni. Érdemes is volt, jót beszélgettünk az élet nagy és kisebb dolgairól, és a hangulat se punnyadt le (sokszor). Jó volt újra látni a bagázst. Úgyis két hét múlva kezdődik a suli, ideje visszarázódni, legalább az utolsó évre…
Egy osztálytársam mondogatja folyton ezt az angol injury (sérülés) szóra… Aztán ugye a hülyeség ragadós, mi is rászoktunk. Vagy legalábbis most illik ide.
Az imént a hideg zuhany alatt/előtt volt módom egy kicsit átvizsgálni magamat, hogy milyen testi elváltozásokkal zártam ezt a két napot. A mérleg kifejezetten pozitív, semmi komoly nincs. Lista következik.
Na. Az elmúlt két napban kis országunk nagy fővárosában voltam és buliztam. Jól. Kedden dél után nem sokkal indultam itthonról, pásztón aztán csatlakozott hozzám bulitársam, egy csinos és nagyon jó fej japán csaj társaságában, akit egy nagyon segítőkész úr “karmai közül mentett ki”. Na, hát ezzel ugye megvolt pestig a vonaton a program, de sajnos a keletiben búcsúzni kellett. Miután felszáradtak dús záporként hulló könnyeink (és elég gyorsan száradtak abban a dög melegben), felpattantunk egy buszra, majd egy villamosra, és rövidke (fél óra fölötti) utazás után megérkeztünk a koleszba, ahol a “koszt és kvártély”-ból a kvártélyt megkaptuk. Hamar, hamar irány a Sziget!
Elkezdtem csinálgatni a blognak egy olyan kinézetet, ami a domain főoldalához illik, de csúfos kudarcot vallottam. kénytelen voltam rádöbbenni, hogy a blog jellegéhez abszolút nem illik ez a retrós dolog, legalábbis nem ilyen megvalósításban. Kár.
A másik változás pedig, hogy az előszóval be is fejeztem a Dianetikát. Nem érdekel, és őszintén szólva félek tőle. Egyszerűen a hideg futkos a hátamon, és olyan érzésem van, mintha egy kórteremben feküdnék gyomormosáson, valahányszor beleolvasok. Félelmetes, oldalanként negyvenszer felbukkan a “terápia” és az “auditor” szó, de gondolom ennek egy depressziós idegbeteg számára vonzónak kéne lennie – hát nekem nem az. Köszönöm, én relatíve kiegyensúlyozott, szintén relatíve boldog ember vagyok, nincs szükségem erre a – most már c4nn1b4llal teljes egyetértésben mondhatom – hülyeségre, hogy elérjek valamit, ami már különben is megvan. Igyon thetánokat, aki nem hiszi. Inkább olvasok Nietzschét, az legalább tanít gondolkodni, nem épp fordítva.
七大陸最高峰チャレンジCopyright © 2025, valeblog. Use for AI training forbidden. Proudly powered by WordPress. Blackoot design by Iceable Themes.