Egy reggel ötös kelés, egy földrengés, sok óra reptéri várakozás, majd még több óra repülés, éjfél körüli taxizás, egész napos metrózás és találkozás, nagymama-látogatás, reggeli templom és egy remek töltött káposzta ebéd után végre leültem, kellemesen elhelyezkedtem a fotelben és a vezeték nélküli hálózat előnyeit kihasználva innen pötyögöm ezt a bejegyzést. A reptéren csak azért vártam sokat, hogy ne egyedül kelljen kimennem – így tudtam a románokkal és Radoval menni, bár utóbbi barátnőjével (aki elé ment) már nem tudtam találkozni. Majd januárban… A repülőút Rómáig hosszú volt és unalmas. A korai kelés miatt nem tudtam teljes erőbedobással olvasni. Amúgy a Twilight (Alkonyat?) első kötetének első felét olvasom – japánul ugyanis az első rész is két kötetben van kiadva. (Nem tudom, hogy az eredeti is furcsa-e vagy csak a japán fordítás, de néha már nagyon bosszantóak az ikerszavak…) És mielőtt bárki kérdezné, azért ez, mert a Harry Potter után talán ez van a legérthetőbb nyelven írva. És tényleg. (Az Arséne Lupin könyvemet még nem tudom olvasni.) A repülő se volt tökéletes, a kis “üléshátulj-számítógépek” teljesen meg voltak őrülve. (De legalább volt rajta Legyen ön is milliomos angolul.) Rómában egy órával többet kellett várni, aztán ‘Pesten taxiztam. Reggel rohangálás, a Moszkván és a Deákon már az ellenőrök furán néztek rám ahogy öt percenként felbukkantam… Találkoztam Gigivel, Szandival tervezetten és egyszer suexID jött szembe. Aztán mentem korcsolyázni Sorssal, a Földalattin már megjegyezték az ellenőrök hogy olcsóbban kijöttem volna egy bérletből. Lehet. Ma meg az ebéd… Nagyon finom töltött káposzta, tényleg az a tízujjnyalós fajta. Most pedig lelkes… semmittevés?

Valahogy soha nem tudok “kultúridőben” ágyba kerülni. Megint negyed három van, és még pötyögök. Bár ennek is megvan az az előnye, hogy az ilyen szétcsúszott alvással, amikor megyek haza nem lesz semmilyen jetlag-probléma, az biztos. Az már jobb kérdés, hogy miért nem sikerül. Nagyjából, mert két napnyi aktivitást próbálok egy napba sűríteni. “Aktivitást”, inkább, ismét kedvenc idézőjeleimmel, hiszen azért pofátlan sok idő megy el azzal, hogy üresjáraton bambulok a last.fm vagy Analytics statisztikákra… De azért nagyjából így kell mennie egy napomnak. Reggel fölkelek tíz körül, bár az óra nyolc-fél kilenc óta ötpercenként csörög, megreggelizek egyszer csak, közben átnézem az éjszaka felgyűlt olvasnivalókat Readerben (már a második Google termék itt, fenébe). Aztán aktivizálódok. Megyek edzésre, bevásárolni, amikor meg hazaérek takarítok, kódolok vagy… hát “értelmes” más nem sok van. Aztán egyszer csak eszembe jut, hogy blogolni is kéne, hopp, már éjfél lesz mindjárt, vacsora, közben megnézek egy… aztán még egy részt valamelyik sorozatból, ami megint blogolásra ihlet, és így születnek az ilyen bejegyzések. Mint ez. Mert muszáj leírnom, hogy ugyan a Big Bang Theory második évad második része eddig az egyik legjobb… És ugyan ez nem ugyan, de a Big Bang Theory és a How I met your mother két (fő)szereplőjét igencsak fejberúgnám néha: természetesen Sheldon Cooper és Lily Aldrin. Gondolom nem meglepő.

Hogy mit nem csináltam ma? Túl sok mindent. A napi program annyi volt, hogy reggel elmentem a fodrászhoz, hogy csináljanak valamit a lenőtt rasztákkal (ilyet se fogok többet csinálni, az biztos, ennyi idő alatt ingyen megoldom magamnak, bár kikönnyeznék közben pár liter vizet), utána meg jöttem haza, ettem ebédet, megint a Sukiyában és mentem pingpongedzésre. Aztán játszottunk soknyelvű kérdezz-feleleket (egy nyelven “mi lenne ha…”, a válasz másik nyelven “akkor…”) és nagyjából ezzel leírtam egy egész napomat. Iszonyat sok időt pazaroltam, most is inkább ülök itt hogy blogoljak, ahelyett hogy a szobámat takarítanám, márpedig ráfér, legalábbis megint toronymagasan áll a szemét, és ezt jó lenne letudni még (naptári) ma, hogy holnap már legyen időm ténylegesen pakolni meg menni bevásárolni (karácsonyi ajándékok satöbbi, csődbe megyek) meg ilyenek. Nem is megyek holnap (tervek szerint) pingpongedzésre, mert azzal elmenne az egész délután, és ezt így két nappal utazás előtt tényleg nem engedhetem meg magamnak. De nem is húzom tovább, szól a Gathering (amiért (a Diablo Swinghez és a To-Merához hasonlóan) SeSam senpainak lehetek hálás) (kezdem megszeretni az új albumukat, rájöttem, hogy tetszenek a számok) és rendet rakok…