Péntek délután Chofuban nyitottunk, ugyan szemerkélt az eső, mi hősiesen elbringáztunk a Seiyu-bä kajákat venni – otthagytam jó sok pénzt, de cserébe ez egy héten belül megtérül. Vettem rizst öt kilót, és ahogy a helyzet áll, ez egy hónapig ki fog nekem tartani… Nem csak azt, de kenyeret, vajat, tejet, narancslevet, tehát nagyjából mindent, amit fogyasztok. Azt majd még ki kell találnom, hogy az egy órás ebédszünetben hogy fogok megebédelni itthon, de megoldom. Útközben felmerült, hogy valamikor majd kéne menni karaokézni – és akkor már miért ne rögtön aznap este? Úgyhogy összetoboroztuk a kis társaságot, amihez még csapódtak is néhányan, és irány a Deep Blue a Musashisakai állomásnál. A fele bagázs hazajött éjfélkor, de mi maradtunk reggelig, és csak az első vonattal jöttünk. Izgalmas este volt, meg kell hagyni. Engem is meglepett, hogy egyáltalán nem voltam agyhalott szombaton, bár azért amikor este leültünk a társalgóba beszélgetni (még egy hosszú este), már kezdtem érezni a hat óra alvást. Mentünk Radoval telefont venni, de nem jártunk sikerrel, mert nem volt velünk senki, aki igazán tud japánul, mi meg csak minden harmadik szót értettünk az “eladó” szövegéből… Ma meg már voltam templomban, tegnap este főztem először rizst a célszerszámmal, ma ismét, a tegnapi valami instant zöldségkoktéllal, a mait curryvel ettem. Holnap meg jön az első iskolai kanji-adag.

Az van ma. És itt csak hét órával kezdődött előbb, mint otthon. (Most még Magyarországra hivatkozok úgy, hogy “otthon”. Viszont ha valaki figyel, az előző bejegyzésben, ugyan csak idézőjelben, de az at home már a kolira utalt…) Reggel nagyjából gond nélkül sikerült felkelnem, emberi alakra hozni magamat majd időben elindulni és nagyjából gond nélkül megtalálni a helyi evangélikus templomot. Eléggé el van dugva… Nem tudok túllépni rajta, hogy errefelé mindenki milyen kedves. Nyilván nem mellékes, hogy látványosan nem vagyok japán. Az istentisztelet rendje nagyjából ugyanaz volt, mint az otthoni, ezért többször is sikerült kitalálnom, hogy éppen mi történik – érteni persze nem sokat értettem belőle, bár idővel egyre több és több szó (み子、主、聖霊 és hasonlók) jelentésére jöttem rá. A hitvallást, az imádságokat meg az áldásokat nagyjából felismertem, különösen nagy élmény volt, amikor egy ismerős dallam (Győzelmet vettél…) csendült fel. Magamat is megleptem, hogy éneklési tempóban tudtam a hiraganákat olvasni, és még az egyszerűbb kanjik se okoztak gondot (bár nyilván az énekeskönyvben a 聖霊-t is kanával írják). Utána volt szeretetvendégség (remélem így hívják magyarul), ahol megismerkedtem egy ausztrál baptista lánnyal, aki tud egy helyet, ahol árulnak mákot – úgyhogy már tényleg nem úszom meg a sütés-főzést. Aztán egész délután multikulti beszélgettünk a koliban, most meg itt blogolok, a házi feladatok meg az új kanjik helyett. Bele kell húznom, mert még hajat is akarok ma mosni…