Elolvastam a Foucault-inga első két fejezetét, és ismét rádöbbentem, milyen is volt ez a könyv, és miért vált a kedvenc könyvemmé – és azóta is az.

Tegnap este egyébként befejeztem az Aiont. Nem mondom, volt egy csepp megváltáshangulata annak a pillanatnak, amikor a zárszó végén elolvastam az utolsó nem-et (így, dőlt betűkkel). Érdekes volt, azt nem tagadhatom, de olvasmányosnak ugyanúgy nem nevezhetem. Az első néhány fejezet, az igen, de a későbbiek már egy kicsivel nyögvenyelősebben. Az pedig tagadhatatlanul nagy élmény volt, amikor ma a húsvéti istentiszteleten a prédikációt hallgatva sorban ugrottak be a szimbólumok (pelikán, hal, kígyó, bárány) különböző jelentéstartalmai, a kvaterniók, amikben előfordulnak, és a megfelelő tudatalatti elemek… Ezek mellett még nagyon jó volt azért is, hogy a pszichológiai szempontoktól eltekintve megmutatta az alkímiai értelmezésüket is (a kettő ugyanis szorosan összefonódik), ez pedig különösen hasznosnak fog most bizonyulni, amikor az Ingát olvasom újra.

Ugyanis már az első két fejezetben, ahol pedig a szemiotika még csak említésként se merül fel, már annyi szimbólum van elrejtve, hogy belefájdul a feje, aki észreveszi őket. Legutóbb élveztem, ahogy dúskáltam bennük, de az értelmét egynek se sejtettem. Most már azért – két év után – változik a helyzet.

És ma még írok – elkezdek írni – egy verset. Egy tudatosat. Eddig egyszer írtam csak tudatosan verset, és abban is csak a téma volt többé-kevésbé az, meg a forma egy fokig. De ez a mostani teljesen az lesz, és minden egyes darabjában el lesz rejtve valami, mindennek lesz jelentősége. Jó lesz, vagy nem lesz.