Just strange

I watched the last episodes from How i met your mother, and a couple of Yozakura Quartet (must conclude, though the latter i have not finished yet, that i love these), and now i feel strange, and i have no idea why. Probably because i’m tired, at least it feels so, but at the same time i’m not tired, my brain just feels as if it has to lift some heavy curtain to maintain my conscience, and this effort makes me… Repeat. It’s crazy that while i’m at home i must not engage anything that would just hurt to stop a week from now when i’ll be leaving, and especially anyone, which would be even worse, but it’s so difficult, because it’s easy to be crazy at home, as i know all the way, and it’d just take the “i don’t care” attitude, but then again next day i’d be holding my head and write whiny and extremely crappy posts here about what a damn fool i am. But i rather go and play StarCraft with my little brother cousin (this always sounds like “cuisine” to me, thus i hate to use it) nephew.


Pickwick T-Kick Red

Valamelyik nap édesanyámmal mentem vásárolgatni, és mivel elfogyott a fekete tea itthon, amit nővérem hozott Angliából még anno annak idején, nagyon csábítóan hatott rám a polcon a Pickwick T-Kick tea, amit úgy hirdettek, hogy majdnem olyan erős, mint egy kávé, de fekete tea. Nem ajánlom. Majd megnézem a “black” nevűt is, ahhoz még nem volt szerencsém, de ez a “red” egyszerűen undorító. Fekete tea (legalábbis ezt állítja magáról, meg a színe is stimmel), de gusztustalan tuttifrutti íze van, mint az energiaitaloknak (azokat se igazán tudom elviselni, de ott legalább tudom, mire számítsak). Nem is figyeltem anno, hogy ez ilyen pirosgyümölcsös kotyvalék lenne, de ha csak a “red”-et látom (nem láttam), akkor is meg merem venni, mert Japánban piros teát iszok (nem fekete, bár szerintem csak fordítási hiba, mert japánul a fekete tea szó szerint bíbor tea), az meg jó. De ez nem. Sajnálom.


Három nap

Összeadva kábé annyi lenne, valójában naptárilag négy is volt. Vasárnap mentem reggel a Balatonra, a szokásos nyári buliszezon “power chord”-jára (nem akartam záróakkordot írni, mert nagyon nem az még, viszont akkord meg kellett bele) – igaz, hogy csak a “második felére”, ugyanis csütörtöktől tartott a banzáj, én viszont “csak” vasárnap estére értem oda. Kicsit hosszú volt a vonat, és undorítóan máv-szagom lett tőle, de ezt három-négy mosakodás megoldotta. Utána meg indult a buli (vagy ahogy egy jó barátom szokta volt mondani, a “buláj”). Hétfőn érkeztek még sokan, három jóbarát, meg Työtyi, aki a házigazda “pasija” (hivatalosan ez az állítás megcáfoltatott) meg egy tarjáni pankhaver a barátnőjével. Cseppet számosan ugyan, de volt mit, úgyhogy. A hétfői érkezők viszont kedden húztak is el, mi viszont maradtunk még egy napot, és ugyan a lányok (saját bevallás szerint) bunkóra itták magukat, nagyon jó kis este lett. A Balaton-fíl is megvolt, a szappanoperákat idéző romantikák és intrikák és ami csak kell, bár a tragédia most kimaradt, hála az égnek. (Szegény Magdi anyus.) Ahogy jöttünk haza a vonattal meg a busszal gondolkoztam rajta, hogy lehetne ezt a (szum) három napot úgy összefoglalni, hogy a lényeg benne legyen, de persze ez most minek is jutna eszembe, úgyhogy (megint).


Ended Eight

Finally Kyon figured out how to get out of the loop of Endless Eight. Suzumiya again, as expected. This episode was a huge relief. I mean, if you watched almost the same thing seven times already, this one would be a great ending for that. I could feel the adrenalin rushing through my veins as the turning point got nearer and nearer (the point when Haruhi’s about to leave the restaurant). And then, a hilarious solution. Once again the obvious message: share as much with your friends as you can. Too bad it’s very difficult to find people who are ready to share almost everything. It seems to be difficult to realise that together even chores could get fun, while alone it’d count as a method of torture. I think that just two animation works, this Suzumiya series and the Yes man i mentioned in an earlier post express my view on life more than anything else i encountered so far.


Egy nyáron

Ha legközelebb hazajövök nyáron (ami nem lesz egyhamar, az fix), akkor se fogok sok időt “itthon” tölteni. Inkább összespórolok annyi pénzt még kint hogy három hétig ne haljak éhen a Nyugaton, és körbestoppolom-vonatozom Európát. Ha egyedül, hát egyedül – ez se lepne meg, látva, hogy az itthon ilyesmire kapható emberek mégse annyira kaphatóak ilyesmire mint gondoltam volt… Persze tudom, mit várok. De majd meglátom, hátha Japánban találok embereket, akik kaphatók ilyen igazán kaland kalandokra, meg aztán ha nem is Európa, de nekem megfelel ha Indiában a híresen zsúfolt vonatokon kell utazni…

Biztos nem vagyok normális, vagy csak agyamra ment a Suzumiya, és kell a kaland…

(A posztot meg elfelejtettem beküldeni, csak megírtam, azért lett ilyen piszok nagy a vajúdása – lett volna, csak vacakol a szerver, úgyhogy kénytelen vagyok adatbázisba kézzel bepakolni, ami miatt elég random lett.)


Electronic

It’s funny. Really it is. For a long time (more or less my whole life up till June – this could be a sick allegory to Here comes the summer by the Fiery Furnaces) i considered electronic music something i can’t take. And that changed, quite suddenly when once we went clubbing in downtown Tokyo. Since i went to Japan i try to live a “yesman”-ish life—i didn’t go there to be low and lonely. Thus i went clubbing as well and i enjoyed it (though then i had to pay attention to keep the mood on), and so my view on electronic music has changed a lot. I checked at Ishkur’s guide which ones are those i can take (not all, as expected), and ended up with goa-psy-trance trio. And been listening to such music for days now and it feels just as natural background music as if it was some of my “native” genres, such as heavy metal or progressive rock. I don’t yet mix it with those genres though, but that time will come as well.

And thus i can say i got even more open musically (but sadly there are still hell a lot of those i can’t stand).


Cucc

Ma elindultunk, családilag, szüleimmel és unokaöcsémmel, és megnéztünk a Mátrában egyet s mást. Először is a Hasznos melletti hegyen a várat. Legalábbis ami megmaradt belőle. Nem volt egyszerű megtalálni – már nem egyáltalán a várat, hanem ahogy fölmásztunk, a dzsumbujban egyrészt az ösvényt, másrészt a jó ösvényt kellett megtalálni. De azért sikerült. Utána még Fallóskúton (milyen vicces neve van, remélem nem latinból jón) megnéztük a Mária-kápolnát meg ebédeltünk Mátraszentimrén, részemről egy nagyon-nagyon finom sztrapacskát, juhtúróval és szalonnával. (Sok szalonnával.) Hazafelé én vezettem, pedig voltak Rézangyal pálinkáik (emlékek?). Sebaj… Ahogy másztunk föl a várhoz, szőlőföldeken keresztül vezetett az út, és itt elhatároztam, hogyha nekem valaha lesz nagy kertes házam, ott elég sok bogyós gyümölcsöt (málna, ribizli, szeder, kökény, szőlő, meg ami nem bogyós, cseresznye, meggy, bodza, ilyesmik) “termesztenék” (inkább hagynám őket megnőni), aztán készülne a sok lekvár, szörp, meg a fincsi ágyaspáleszek. (Már olyan ágyas, hogy benne a gyümölcs, nem ágynak esel tőle.) Persze Japánban most már muszáj lesz időnként sztrapacskát is sütni-főzni, úgyis ott van Jana (a szlovák lány), biztos örülni fog neki. Hazafelé meg beugrottam Sorshoz a telefonomért, amit a keddi összeröffenés után felejtettem ott. Este még bringáztam, és elkeseredtem, mert gyenge vagyok, elpunyít a japán bringa laza áttétele. (Váltó azon persze nincs.) Ősszel úgy tűnik lesz ott mégis egy nagyobb beruházásom. (Korit nem tudom, hogy ott vegyek-e inkább, kivigyem-e vagy postázzam magamnak…) (Reméltem, hogy most hogy megvettem a szótárgépet, már semmire nem kell majd költenem, de nyilván naiv voltam.)


Ma fölkeltem

Reggel, méghozzá. Valahogy amióta hazajöttem, mindig korábban kelek, mint Japánban. Problémák adódnak. Például most is azt akartam írni, hogy “mint otthon”. Gyors volt, nem? Már otthon az a koszos kis zug Tokióban, a koliban a hatodikon. Másik probléma, hogy itt nem úgy mennek a dolgok, hogy kilépek az ajtón, bekopogok valakihez, hogy “te gyerünk már, unatkozok, csináljunk valamit” és akkor tényleg indulás, még ha csak annyi is, hogy ebédet főzünk vagy kiülünk a parkba beszélgetni. De van valami. Itthon viszont már csak azért erőfeszítéseket kell tennem, hogy elérjem az embereket, és akkor még nem beszéltem arról, hogy együtt el tudjunk jutni valahova. Mindig van valaki, akinek nem jó. Bár itt meg ellenpélda, hogy én vagyok, aki nem mentem végig most a balatoni bulizásra, csak majd vasárnaptól három napra – de nem érzem tisztességesnek, hogy az itthoni három hetemből egy egészet ott töltsek. Lehet, hogy meg fogom bánni, eddig nem úgy tűnik. A kaják is teljesen szokatlanok, mert itt nem én szabom meg, mikor eszek, ergo gyakrabban és többet. (Anorexiás leszek.) Mert ugye múlt szerdán meglepetésből jöttem haza. Senki nem tudott róla, és vicces is volt, ahogy az embereknek sorban potyog le az álluk. (Kevésbé volt vicces reggel öttől este tízig (plusz hét óra időeltolódás) folyamatosan utazni…) Aztán voltak már bulik, többségükben jók, bár még mindig hiányérzetem van… (Csak tudnám, mitől…) Az első ember, aki megtudta, hogy itthon vagyok amúgy Mefi volt, akivel a Stadionoknál buszhoz rohanva futottam össze.

Csak tanulni ne kéne, nyűgös egy meló.


Görbe

A tegnap este elég csúnyán elgörbült. Viszont cserébe nagyon jó volt. Későn, tízkor kezdtünk – összegyűlni. Tizenegy körül már harcképesen, bevásárolva (alá- és túlbecsülve) ültünk le megnézni a magyarul Igenember címen futó filmet. Nagyon jó volt… Élmény, hogy nagyjából az van benne megfogalmazva, amit én anno kitaláltam magamnak: úgy élni, hogy ne legyen mit megbánni. Keresgéltem most vagy negyed órát, hogy anno melyik bejegyzésemben írtam ezt le (mert tisztán emlékszem (erre éppen), hogy leírtam)…

A film után még hajnalig üldögéltünk a szabad ég alatt, néztük a csillagokat és jó volt nagyon. Valamikor öt körül érhettünk véget, nem néztem az órát. Persze azért ma már kevésbé voltam életképes, de azért reggel mentem templomba. Viszont egész délután az ágyamon heverve vegetáltam… És még el se kezdődött a jövő hét. Jó ez így, azt kell mondjam. Nagyon jót beszélgettünk, nagyon jó hangulat volt, és az a helyzet, hogy függő leszek lassan az ilyen reggelektől. Nagyon szeretek így felébredni, vagy magamhoz térni, ahogy jobban tetszik, bár azért a délutáni “energiagyűjtést” ki lehetne hagyni.


Hétfőn

Reggel korán kellett kelni, mert mentünk Ikebukuroba az akváriumba. Már nem úgy értendő, hogy belemásztunk, de az ilyen vizes állatkert, akiknek ez esetleg nem világos. Sajnos nem éppen a mi korosztályunknak volt ez szánva, vagy legalábbis nem nekem, mert hosszabb időt én ilyen helyen nem tudok eltölteni. Nem érdekes. Mert végigmegyek, megcsodálom az állatokat, belegondolok, mennyire rossz lehet egész életüket egy üveglap mögött leélni, úgy hogy még csak mozogni se igazán tudnak. (Én majd belepusztulok ha a buszon/repülőn/akárhol csak egy órán át nem tudom kinyújtani a lábamat…) Volt egy boa constrictor (közönséges óriáskígyó, bálványkígyó) is, amit a “műveltebbek” ismerhetnek a Harry Potter sorozat első kötetéből. Meg aztán tanulni is kell(ett) (sok kanji van föladva házinak, meg három fejezetnyi középfokú anyag), úgyhogy amikor csak úgy random elindultunk “valahova”, úgy döntöttem, hogy inkább hazajövök. Úgyhogy így tettem, takarítottam, ebédeltem és tanultam. Krumplit sütni hosszú idő, mint azt felfedeztem. Ez megmagyarázza, hogy korábban, amikor csak a kajába akartam belefőzni, miért nem sikerült.