valeblog

Ma nem volt épp laza napom. Egy órával előbb keltem (ami így már két órával volt korábban feltétlen szükségesnél), mert reggelről intéznem kellett a japán jogsimon a címváltozást – amit persze hétvégén nem lehet, hét közben meg reggeltől estig csákány a kézbe, úgyhogy csak úgy tudtam megoldani, hogy nyitásra mentem (fél kilenc). Nem volt épp egy derűs hangulatom amúgy se, amiről egy “kellemes” másnaposság tehetett – sajnos a betervezett virágnézést elmosta az eső, úgyhogy Azabuban egy barátomhoz mentünk fel elverni a délutánt. Legalább holnaptól végre mehetünk a stúdiókba kitanulni az alapokat, alig várom.

Négy meg öt az kilenc. Tegnap egész nap a belvárosban voltunk képzésen. Mivel reggel tíz előtt már ott kellett lenni, így volt módom kiélvezni a reggeli csúcs utolsó hullámait. Még szerencse, hogy nem egy órával előbb kellett menni, különben azt hiszem, találkoztam volna a híres-hírhedt fehér kesztyűs vonattömőkkel (így is alig sikerült bepréselődni). A képzés maga nem volt semmi extra, a standard üzleti etikett dolgokat (névjegykártya, ülésrend, telefonhasználat) vettük végig egy kellemes hét órás műszak alatt.

Ma már egy kicsit lazábbra vettem a figurát, és kétszer szundiba nyomtam az ébresztőt – és mégis nagyon lazán beértem húsz perccel idő előtt, pedig még reggelit is kellett vennem út közben (nem tűnt fel tegnap este, hogy elfogyott a kaja).

A mai nappal elkezdődött “új életem” és immár a lelkem a vállalatot illeti meg. Mondjuk egyelőre inkább megtartom magamnak, és majd ha elkezd csurogni a zseton a számlámra, jöhet az átadás. Mehet.